A szomszédok eleinte a homlokukhoz emelt ujjal súgtak össze a háta mögött: „Ennek az asszonynak végképp elment az esze. Farkast tart a házában.” Eszter nem magyarázkodott, nem vitatkozott senkivel. Volt benne egy rendíthetetlen bizonyosság: Márk soha nem bántaná őt. Az ilyen tudás nem érvekből születik, nem okoskodásból. Valahonnan mélyebbről jön, onnan, ahová csak a szív lát le.
Gábor viszont gyűlölte az állatot. Talán féltékeny volt rá, talán már minden bosszantotta, ami Eszterhez tartozott. Egyre többet ivott. A munkahelyén is megmondták neki: ha még egyszer részegen állít be, vége, elküldik. Ő pedig beállított. El is bocsátották. Attól kezdve már nemcsak esténként ivott, hanem reggeltől késő éjszakáig, nap mint nap, mintha szándékosan akarná elpusztítani magát.
Egy novemberi napon, amikor az első hó fehérre hintette az udvart, Gábor különösen feldühödve tért haza a faluból. Eszter még az ételt sem tudta elé tenni, amikor a férfi felkapta a tányért, és a padlóra vágta.
— Te! — ordította. — Te meg az a farkasod! Rajtunk röhög az egész falu! Azt mondják, bolond a feleségem, mert farkast dédelget a házban! És én ezzel élek együtt!
Eszter nem felelt. Márk ott állt mellette. Nem morgott, nem vicsorgott, csupán nézte Gábort azokkal a borostyánszín, nyugodt szemeivel. Volt abban a tekintetben valami, amitől a férfi egyszerre elakadt. A hangja elhalt. Aztán lerántotta a szögről a vastag kabátját, és kiviharzott az udvarra.
Csak hajnal felé került elő. Olyan részeg volt, hogy alig állt a lábán. Már a küszöbről odavetette:
— Válassz. Vagy én, vagy ő. Holnapra ne lássam itt.
Eszter a kályha mellett állt. Márk a lábánál ült; már régen nem volt kölyök, hanem erős, kifejlett vadállat, majdnem derékmagasságig ért. Az asszony lassan rátette a kezét a fejére.
— Ő velem marad — mondta halkan, mégis olyan határozottan, hogy abban nem volt helye kételynek.
Gábor a padlóra köpött. Reggel összeszedte a holmiját, és elment.
Eszter a kapuból nézte, ahogy a férfi alakja eltűnik az út kanyarulatán túl. Egy darabig még várta, hátha visszafordul. De Gábor nem nézett hátra.
Leült a tornácra. Márk mellé feküdt, fejét az ölébe tette. Eszter a durva, sűrű szőrét simogatta, és sírt. Hang nélkül, visszafogottan, úgy, ahogyan azok az asszonyok sírnak, akik már megtanulták a könnyeiket befelé nyelni.
— Hát így maradtunk — suttogta. — Te meg én. Ketten.
Márk felemelte a fejét, és meleg, érdes nyelvével megnyalta a kezét.
És valóban úgy maradtak. Ketten.
Az évek csendesen múltak, egyenletesen, akár a síkságon lassuló folyó. Eszter hozzászokott az egyedülléthez. A gazdaságot rendben tartotta: tehén, tyúkok, veteményes, minden a maga helyén volt. A házat sem hagyta leromlani. Megjavíttatta a tetőt, kipótolta a kerítést, rendbe hozta a kályhát.
Márkból hatalmas, tekintélyes állat lett. Marmagassága jóval térd fölé ért, szőre vastag és szürke volt, télen szinte fehérré világosodott. A szeme továbbra is borostyánként fénylett: okosan, figyelmesen, mintha mindent értene. Láncra soha nem került. Ott élt az udvaron és a házban, ahol éppen kedve tartotta, de Esztertől nem távolodott el. Ha az asszony az erdő felé indult, Márk előrement, mintha utat fürkészne. Ha idegen közeledett a házhoz, kiállt elé. Nem ugatott, nem morgott, csak mozdulatlanul nézett. Ennyi elég is volt: aki egyszer belenézett azokba a szemekbe, nemigen kívánt továbbmenni.
A falu lassan megszokta. Már nem mutogattak Eszterre bolondként. Inkább így szóltak az érkezőknek: „Az Eszter farkasa. Ne féljenek, nem bánt.” És Márk valóban nem bántott senkit. Tudta, ki jön jó szándékkal. A rossz embert pedig már messziről megérezte.
Gábor az évek során kétszer bukkant fel. Először egy esztendővel azután, hogy elment. Részegen érkezett, bocsánatot kért. Eszter a küszöbön állt, Márk mellette. Gábor a farkasra pillantott, és mintha egy csapásra kijózanodott volna.
— Menj el — mondta Eszter nyugodtan. — Neked megvan a saját életed. Nekem is megvan a magamé.