Ketten éltek ott: Eszter és Gábor. Férj és feleség voltak, egy félreeső, erdőszéli házban laktak, amelyet Gábor az apjától örökölt. Erős, rendes porta volt, de messze esett mindentől: a legközelebbi falut hét kilométernyi erdei út választotta el tőlük. Nyáron még el lehetett járni rajta, mert kijárták a kocsik, télen viszont vagy léccel indult az ember, vagy megvárta, míg egy traktor utat tör. Ők azonban hozzászoktak ehhez az élethez. A ház körül minden megvolt: tehén az istállóban, tyúkok az udvaron, veteményes a kert végében. Gábor fakitermelésen dolgozott, váltásokban, egyik hónapban otthon volt, a másikban távol. Eszter vitte a gazdaságot.
Tulajdonképpen semmiben sem szenvedtek hiányt. Csak gyerekük nem született.
Próbálkoztak, reménykedtek, de hiába. Eszter orvostól orvosig járt, előbb a járási rendelőbe, később még Budapestre is elutazott vizsgálatokra. Az orvosok tehetetlenül széttárták a kezüket: mindketten egészségesek, ilyesmi előfordul, várjanak. Ők vártak. Egy évet. Hármat. Ötöt. A várakozás azonban nem hozott semmit.
Ettől valami lassan megrepedt Gáborban. Nem egyik napról a másikra történt, inkább észrevétlenül. Egyre gyakrabban nyúlt az üveg után. Eleinte csak ünnepeken ivott, aztán hétvégenként, végül már minden este. Amikor hazatért a munkából, első útja nem a feleségéhez vezetett, hanem a falusi boltba, pálinkáért.
Eszter nem tett szemrehányást. Kimosta és kivasalta az ingeit, megfőzte a levest, befűtötte a kályhát. És imádkozott. Esténként letérdelt a régi, megsötétedett Mária-kép elé, amelyet még a nagyanyjától kapott örökül, és könyörgött. Nem magának kért semmit, hanem érte. Azért, hogy térjen észhez. Hagyja abba az ivást. Találjon vissza hozzá az a Gábor, akihez húsz évvel korábban hozzáment: vidám, erős férfi, gyengéd kézzel és meleg tekintettel.
De az a Gábor nem tért vissza. Az ég pedig hallgatott.
A farkaskölyköt májusban találta.
A faluból tartott hazafelé az erdőn át, mert így rövidebb volt az út. Egyszer csak vékony, panaszos nyüszítést hallott. Olyan hang volt, mintha kölyökkutya sírna, vagy valami sérült madár vergődne a bozótban. Megállt, figyelni kezdett. A hang újra felhangzott. Egy kifordult gyökerű, öreg fenyő alól jött, amelyet még egy korábbi nagy vihar döntött ki.
Eszter széthajtotta az ágakat, aztán mozdulatlanná dermedt.
A gyökerek alatt, egy sekély mélyedésben, korhadt levelek között apró farkaskölyök feküdt. Egészen kicsi volt még: szürke kis gombóc hegyes fülekkel, zavaros, kékes szemekkel. Reszketett. Sem az anyja, sem más kölykök nem voltak a közelben. Lehet, hogy orvvadászok lőtték le a nőstényt. Lehet, hogy elpusztult valahol. Az is lehet, hogy magára hagyta; a vadonban ilyesmi is megtörténik.
Eszter sokáig állt fölötte. Gondolkodott. Végül levette a válláról a kendőjét, óvatosan belebugyolálta a kölyköt, és hazavitte.
Gábor akkor éppen távol dolgozott. Amikor egy hét múlva megérkezett, és meglátta az udvaron a kis farkast, először azt hitte, rosszul lát.
— Elment az eszed? — állt meg a tornácon, kissé ingadozva, mert már ivott valamennyit. A feleségét bámulta. — Ez farkas! Vadállat!
— Még kicsi — felelte halkan Eszter. A kölyök az ölében ült, nedves orrával a tenyerét bökdöste. — Felnevelem. Nem fog bántani.
— Majd ő felneveli… — morogta Gábor, aztán bement a házba. Elővette az üveget, és becsapta maga mögött az ajtót.
Eszter az udvaron maradt. Simogatta a puha, szürke bundát, és csak ennyit suttogott: — Semmi baj. Megleszünk valahogy.
Márknak nevezte el. Egyszerű, parasztos név volt, minden cifrázás nélkül.
Márk gyorsan nőtt. Egy hónap elteltével már nem volt apró kis gombóc, inkább esetlen kamaszra hasonlított hosszú lábakkal, éles fogakkal és figyelmes, borostyánszín szemmel. Eszter eleinte tejbe áztatott kenyérrel etette, később hússal és belsőséggel, amit a gazdaságból szerzett. A farkas úgy járt utána, mintha láthatatlan zsinór kötötte volna hozzá. A kályha mellett aludt. Ha Eszter a kertben dolgozott, mellé telepedett. Ha az asszony bement a faluba, Márk a kapunál várta vissza.