– Egyszerűen nem térek magamhoz! Hát vannak emberek, akiknek tényleg az ölükbe hullik a szerencse. A vagyon csak úgy rájuk szakad az égből, tenniük sem kell érte semmit. Egy pillanat, és máris gazdag nő vagy – dohogott elégedetlenül Nóra.
– Bizony, kislányom, erre mondják, hogy valakinek kijut a jóból – helyeselt Erzsébet asszony. – De mondd már meg, minek neki az a lakás? Ráadásul egy régi, patinás házban, méghozzá a város kellős közepén! El tudom képzelni, mennyit érhet most az ingatlanpiacon.
– Hidd el, én legalább annyira le vagyok döbbenve, mint te. Ki gondolta volna ezt éppen a mi kis hallgatag Lillánkról? – folytatta Nóra sértett hangon.
– És abban a lakásban állítólag minden van, ami csak érték: antik bútorok, drága olajfestmények, régi porcelánok. Márk mesélte nekem.
– Na igen, Márkunknak aztán bejött az élet. Pedig ránézésre a felesége egy szürke kis egér: se alak, se különösebb szépség. Fogalmam sincs, mit látott benne a bátyám. Most meg kiderül, hogy majdnem olyan, mintha megütötte volna a főnyereményt – panaszkodott Nóra az anyjának. – Inkább nekem jött volna össze ilyesmi. Én csinos is vagyok, okos is, a külsőmre sem lehet panasz. Ha nekem kerülne a kezembe egy ilyen ingatlan, tudod, mit kezdenék vele? Ó, de még mennyire!
Anya és lánya éppen Márkhoz és a menyéhez készülődött látogatóba. Előző nap hallották Márktól a váratlan hírt, és azóta egyikük sem találta a helyét. A bosszúság és az irigység mélyen befészkelte magát a szívükbe.
Minden más érzésnél erősebb volt bennük azonban a vágy, hogy valamiképpen megszerezzék azt, ami nem az övék. Ez a gondolat nem hagyta nyugodni őket egyetlen percre sem.
Az egész egy héttel korábban kezdődött, amikor mindenki legnagyobb meglepetésére – még Lilla is alig hitt a fülének – kiderült, hogy jelentős örökséghez jutott.
– Azért érdekes, hogy erről eddig egyetlen szót sem szóltál – csodálkozott Márk, nem kevésbé megdöbbenve, mint a felesége. – Miért nem mondtad soha, hogy ilyen tehetős apád volt? Te magad mesélted, hogy anyáddal egy nyomorúságos egyszobás lakásban éltetek a város szélén, és alig tudtátok kihúzni fizetésig. Azt is elmondtad, hogyan csúfoltak az iskolában az olcsó ruháid és cipőid miatt. Sokszor rendes ételre is alig futotta. Erre most kiderül, hogy az apád valójában dúsgazdag ember volt?
– Én egészen mostanáig szinte semmit sem tudtam róla – próbálta magyarázni Lilla. – Anya mindig kerülte a témát. Annyi maradt meg bennem, hogy valamikor nagyon csúnyán elárulta őt, és ezután anya megtiltotta neki, hogy bármilyen módon része legyen az életünknek.
– Ez kész filmbe illő történet!
– Igen, annak hangzik. Csakhogy a valóság sokkal hétköznapibb volt. Bár akadt néhány furcsa eset… Még iskolás voltam, amikor többször is megállt mellettem az utcán egy nagy, elegáns autó. Mindig ugyanaz a férfi ült benne, és hosszasan nézett engem. Nem szólt, nem kérdezett semmit, csak figyelt. Aztán a sofőr kiszállt, átadott egy hatalmas plüssállatot meg egy csomagot édességgel és gyümölcsökkel, majd továbbhajtottak.
– Mondom én, mintha moziban lennénk – ámult Márk.
– Anya viszont… mindent, amit hazavittem, kidobott. Én meg keservesen sírtam, mert sajnáltam az ajándékokat. Tudtam, hogy ő a kevés fizetéséből ilyesmit nem tud megvenni nekem. Vagy ha igen, akkor csak nagyon ritkán.
– Hát, úgy látszik, az anyádnak nem sok józan esze volt – háborodott fel a férje.
– Márk, hagyd abba! Hogy mondhatsz ilyet? Mégiscsak az édesanyám – sértődött meg Lilla.
– De hát nincs igazam? Ő maga szegénységben élt, és téged is nélkülözések között nevelt. Biztosan tudta, hogyan bánnak veled a társaid, mégis hagyta, hogy szenvedj. Közben pedig visszautasította a volt férje pénzét. A pénznek nincs szaga, nem igaz? Akkor mégis minek nevezzem ezt?
– Értsd meg, anya nagyon büszke ember. Ráadásul mi ketten nem tudhatjuk, pontosan mi történt közöttük. Éppen ezért én sem ítélkezem fölötte, és neked sem engedem meg.