Ki is nyomtatta valamennyit. Ezután kézbe vette Gábor tabletjét, és lefotózta a családi csevegés teljes képernyőjét, üzenetről üzenetre, hogy abból se lehessen később semmit letagadni. A képeket szintén papírra vitte.
Amikor ezzel végzett, felhívta az ügyvédjét.
— Katalin doktornő? Jó napot, Júlia vagyok. Azonnali tanácsadásra lenne szükségem válóperrel és közös vagyonból történt engedély nélküli pénzkivonással kapcsolatban. Igen, minden számlakivonat nálam van. Egy órán belül ott leszek.
Vasárnap Erzsébet úgy döntött, megmutatja, mit jelent szerinte az „idősebb generáció bölcsessége”, és ebédre akkora fazék gulyást főzött, mintha egy egész brigádot várna. A hús és a fűszerek illata Balázst is odavonzotta.
A nappaliban terítettek meg. Gábor feltűnően jókedvű volt, és mindenkinek töltött a drága vörösborból — természetesen abból a készletből, amelyet Júlia még karácsonyra vásárolt.
— Hát akkor a családra! — emelte magasba a poharát Gábor. — Az a legfontosabb, hogy összetartsunk.
Júlia hozzá sem nyúlt a borhoz. Egyenes háttal ült, szinte mozdulatlanul, sötét, zárt nyakú felsőben. A tányérja mellett vastag, gumipánttal összefogott iratmappa feküdt.
— Erzsébet — szólalt meg Júlia, és a hangja élesen, tisztán hasított bele a meghittnek szánt ebédhangulatba. — Néhány napja hozzáférést akart a banki alkalmazásomhoz. Átgondoltam, amit mondott, és arra jutottam, igaza van. A pénzügyeinkben valóban teljes átláthatóságra van szükség.
Gábor elégedetten elvigyorodott, és összekacsintott Balázzsal. Erzsébet arca is felderült.
— Na végre, kislányom! Mondtam én, hogy előbb-utóbb győz a józan ész! Ahogy a régi filmekben is szokták mondani: hát erre vártam én! Add csak ide a telefonodat.
— A telefonomat nem fogom odaadni — Júlia rátette a kezét a mappára, majd kipattintotta róla a gumipántokat. — Ennél sokkal jobbat készítettem önöknek. Teljes pénzügyi kimutatást az elmúlt három évről. Kinyomtatva. Tételes bontásban, pontosan úgy, ahogy szereti.
Kivett a mappából egy összetűzött papírköteget, és az asztal közepére helyezte, közvetlenül a gulyásos fazék mellé.
Balázs hanyag mozdulattal nyúlt a lapokért. Megfordította az első oldalt, aztán kis híján félrenyelte a bort. A szeme elkerekedett. A legfelső lapon színes fotó virított a titkos családi beszélgetésből: „Gábor: Anya, megpróbálom kiszedni Júliából a PIN-kódot…”
Gábor kikapta a papírokat Balázs kezéből. Az arca egyetlen pillanat alatt szürkére váltott, akár a rosszul kevert beton. Kapkodva lapozott: megtakarítási számlakivonatok, utalási sorok, dátumok, összegek — és minden egyes eltűnt tétel gondosan sárga szövegkiemelővel megjelölve.
— Júlia… mi ez az egész? — rekedt el Gábor hangja, miközben hátrébb húzódott az asztaltól. — Te belenéztél a tabletembe? Ez a magánszférám megsértése!
— A magánszférád ott ért véget, Gábor, ahol elkezdted ellopni a pénzemet — felelte Júlia fagyos nyugalommal. — Huszonegymillió-négyszáznegyvenezer forint. Pontosan ennyit tüntettél el az úgynevezett „közös házalapból”, hogy eltartsd az életképtelen öcsédet, és finanszírozd az édesanyád kívánságait.
Erzsébet nyakán és arcán vörös foltok jelentek meg. A mellkasához kapott, mintha éppen szívroham kerülgetné.
— Hogy merészelsz így beszélni! — visította, és egyszerre minden bölcs idézet kiment a fejéből. — Az a fiam pénze is! Joga van rendelkezni a családi kasszával! Balázs bajban volt, segítenünk kellett rajta! Te érzéketlen, jéghideg nőszemély vagy! A nyamvadt bokraidat jobban szereted, mint a hús-vér embereket!
— Ne kiabáljon, Erzsébet, tisztességes társasházban élünk, a szomszédok még rendőrt hívnak — mondta Júlia, anélkül hogy akár egy árnyalattal is felemelte volna a hangját. Ez a higgadtság csak még jobban őrületbe kergette őket. — A fia egyetlen forintot sem keresett meg ebből az összegből. Én tartom el őt. Én fizetem ezt a lakást. Én fizetem az autót is, amellyel jár. Önök pedig a hátam mögött igáslónak neveznek, és azt tervezgetik, hogyan lehetne Balázs lakását automatikus utalással az én fizetési kártyámról finanszírozni.
— Júlia, kérlek, hallgass meg, beszéljük ezt át normálisan — próbálta Gábor lágyabbra venni a hangját, arra a simulékony, rábeszélő tónusra váltva, amellyel az ügyfeleit szokta megdolgozni. Felé nyújtotta a kezét. — Hibáztam, igen. Segíteni akartam a sajátjaimon. Visszaadok mindent! Keresek rendes munkát, esküszöm. Hiszen család vagyunk. Annyi évet leéltünk együtt!
— A te családod, Gábor, most ott ül tőled jobbra és balra. Én önöknek csak egy bankautomata voltam — Júlia felállt az asztaltól. — Az ügyvédem pénteken benyújtotta a válókeresetet a bíróságra. Ezzel együtt hivatalos igényt is előterjesztett az engedély nélkül kivont összegek visszafizetésére. A bizonyítékok, köztük az üzenetváltásaik másolata, már az iratok között vannak.
— Ezt a pénzt úgysem fogod kiszedni belőlünk! — szólalt meg Balázs, szemében rosszindulat villant. — Közös számla volt!
— Az ügyvédem ezt másként látja, Balázs. De nem is ez a legérdekesebb része a dolognak — Júlia a zsebébe nyúlt, és elővette az Audi kulcsait.