Emellett Júlia intézte a bevásárlásokat is, és ő fizette az új Audi lízingjét, amellyel Gábor járt-kelt. Amikor egyszer szóvá tette, a férje sértődötten tárta szét a karját:
— Júlia, mégis hogyan guruljak oda egy befektetői találkozóra valami öreg ronccsal? Az üzletben a látszat is számít!
A pénznél azonban sokkal nehezebb tehernek bizonyult Gábor családja. Ott volt az anyja, Erzsébet, és a harmincnyolc éves öccse, Balázs, aki évek óta „önmagát kereste”. Balázs egyetlen munkahelyen sem bírta tovább a próbaidő végénél, rendszeresen kért kölcsön „csak péntekig”, aztán természetesen soha nem adta vissza.
Júlia tűrt. Olyan családban nőtt fel, ahol a válást szinte tragédiának tekintették, és őszintén hitte, hogy minden házasságban vannak nehezebb időszakok. Három évvel korábban, éppen azért, hogy legalább a jövőjük biztosabb legyen, nyitott egy megtakarítási számlát. Gáborral megegyeztek, hogy Júlia a prémiumaiból havonta hatszázezer forintot utal oda, és ebből egyszer majd összejön a saját házuk önrésze. Gábor ünnepélyesen megígérte, hogy ő is beszáll, amint megérkeznek a „megbízási díjai”. A számlához mindketten hozzáfértek.
„Lehet, hogy ma reggel tényleg túl kemény voltam velük?” — gondolta Júlia, miközben megdörzsölte fáradt szemét. — „Végül is Erzsébet csak egy régi vágású asszony, aki szeretné hasznosnak érezni magát…”
Elhatározta, hogy este vesz egy szép tortát, leülnek hárman, és nyugodtan megbeszélik a dolgokat.
A sors azonban másképp rendezte a jelenetet.
Csütörtökön Júlia otthonról dolgozott. Egy kivitelezővel tervezett egyeztetését az utolsó pillanatban lemondták, így a konyhaszigetnél ült, és az automata öntözőrendszer tervrajzain javította a hibákat. Gábor a belvárosba ment egy „nagyon fontos üzleti ebédre”, Erzsébet pedig bevásárlóközpontba indult — természetesen a fia bankkártyájával, amelyet a valóságban Júlia pénze tartott életben.
Gábor táblagépe, ugyanaz, amelyre Erzsébet reggel annyira fel akarta tetetni a banki alkalmazást, a kanapén hevert. Egyszer csak felvillant a kijelző, és rövid pittyenés hallatszott. Aztán még egy. Majd egy harmadik.
Júlia felállt, hogy vizet töltsön magának, és közben akaratlanul is rápillantott a képernyőre. Üzenetek érkeztek egy családi csoportba. Mivel a táblagép nem volt lezárva, a szöveg teljes egészében olvasható volt.
Balázs: Anya, mi van már? Az ingatlanos hívogat, ma alá kell írni a szerződést. A kauciót és az első havi bérleti díjat estig át kell utalni.
Erzsébet: Balázskám, ne idegeskedj. Gábor megígérte, hogy ma leveszi a szükséges összeget.
Balázs: És a buldózer felesége nem veszi észre? Az minden forintért képes lenne ölni.
Erzsébet: Ugyan hova menne? Igásló az, nem asszony. Gábor azt mondta, a közös megtakarítási számláról utalja át. Majd beadja neki, hogy részvényekbe fektette, vagy kitalál valami hasonló mesét. A pénzügyekhez úgysem ért, csak a bokrait tudja ültetgetni.
Júlia úgy érezte, mintha odabent valami elpattant volna, és vékony csilingeléssel zuhanna le egy feneketlen mélységbe. Letörölte a kezét a konyharuhába, odalépett a kanapéhoz, és felemelte a táblagépet. Az ujjai jéghidegek voltak.
Megnyitotta a beszélgetést, és olvasni kezdett. Háromszemélyes csoport volt: Gábor, Balázs és Erzsébet. Júlia nem szerepelt benne.
Felfelé görgetett, hónapról hónapra haladva vissza az időben. Minden egyes üzenettel foszladozott az a fátyol, amely nyolc éven át takarta el előle a valóságot.
Kiderült, hogy semmiféle házra félretett önrész nem létezett. A megtakarítási számlát, amelyre Júlia minden hónapban pontosan átutalta a nehezen megkeresett hatszázezer forintját, Gábor módszeresen csapolta. A pénz Balázs tartozásainak rendezésére, Erzsébet drága üdüléseire és Gábor új óráira ment el.
És ez még nem volt minden. Most éppen Gábor, Balázs és az anyós közösen szervezték — természetesen Júlia pénzéből —, hogy Balázsnak kifizessék egy elegáns, belvárosi, háromszobás lakás kaucióját, az ingatlanos díját és a bérleti díját.
Gábor keddi üzenete: Anya, megpróbálom kiszedni Júliából a fő banki alkalmazásának PIN-kódját. Akkor be tudok állítani egy automatikus utalást Balázs lakására, és a kivonatokban észre sem fogja venni, mert soha nem nézi át őket. Majd azt mondom, valami új egészségbiztosítás.
Júlia letette a táblagépet. Nem remegett, nem tört ki sírásban. Épp ellenkezőleg: különös, metszően tiszta nyugalom szállta meg. Ugyanaz a fajta hideg világosság, amely akkor szokta elönteni, amikor a geodéziai számításokban megtalált egy végzetes hibát, és pontosan tudta, hogyan kell átrendezni a terepet ahhoz, hogy a projekt még megmenthető legyen.
Bement a dolgozószobába, felnyitotta a laptopját, és belépett az internetbankba. Megkereste azt a bizonyos megtakarítási számlát. Az egyenleg nevetségesen alacsony volt: mindössze százharminchatezer forint. Abból a közel huszonegymillió-hatszázezer forintból, amelyet három év alatt ő maga rakott félre, gyakorlatilag semmi nem maradt.
A tranzakciós előzmények hosszú, kíméletlen sorban mutatták az utalásokat: „Balázsnak megélhetésre”, „Balázs hitelének törlesztése”, „Anyának utazásra”, „Ingatlanos díja”.
Júlia ezután módszeresen, egy sebész hideg tárgyilagosságával letöltötte PDF-ben az összes bankszámlakivonatot, hogy minden egyes eltűnt forintnak nyoma maradjon.