— Júlia, mondd be a netbankod PIN-kódját. Felteszem az alkalmazást a tabletemre, és végre lesz egy rendes, közös családi kasszánk.
Júlia kezében megállt a kávéskanna. A frissen lefőtt reggeli kávé illata betöltötte a konyhát, még a sarki pékségből hozott meleg péksütemények aromáját is elnyomta. A magas mennyezetű, világos konyha felét elfoglaló, nagy étkezőasztalnál ott trónolt az anyósa, Erzsébet. Selyemköntöst viselt, a haja hibátlan frizurába rendezve simult a fejére, előtte pedig egy vadonatúj tablet feküdt — mellesleg az, amelyet előző karácsonykor Júlia hitelkártyájáról vásároltak.
Vele szemben ült Gábor, Júlia férje. Komótosan kente a vajat egy ropogós perecre, és úgy tett, mintha teljesen elmerült volna valami rendkívül fontos cikkben a telefonján.
— Erzsébet, lehet, hogy én még nem ébredtem fel egészen — Júlia lassan letette a kávéskannát a fa alátétre. — De pontosan miért is kellene hozzáférést adnom a saját bankszámlámhoz?
— Júliácska, ne viselkedjünk már úgy, mint az óvodában — mosolyodott el az anyósa leereszkedően, miközben megcsillant a csuklóján az arany karkötő. — Gábor tegnap elpanaszolta, hogy ti ketten egyáltalán nem tudtok bánni a pénzzel. Hol a közüzemi számlákra jön valami óriási pótdíj, hol az autóbiztosítás emelkedik meg. Nekem harminc év van a hátam mögött a tervezési osztályon! Majd én rendbe teszem a pénzmozgásaitokat. Befizetem a biztosításokat, intézem a lakbért, és Balázsnak is juttatok egy keveset, ha a startupjaival megint nagyon megszorul. Egy családban egy pénztárosnak kell lennie! Emlékezz csak arra a régi filmre… ott is megmondták: „Időben elárulni nem árulás, hanem előrelátás!” Vagy várj, talán nem is abból van… mindegy. A lényeg, hogy a közösségnek bíznia kell a vezetésben!
— Balázsnak? A kisebbik fiának? Az én fizetésemből kellene támogatást kapnia? — Júlia a férjére nézett. — Gábor, te ehhez semmit nem akarsz hozzáfűzni?
Gábor teátrálisan sóhajtott, letette a kést, és megdörzsölte az orrnyergét, mint aki végletesen kimerült attól, hogy értetlen gyerekekkel kell beszélnie. Negyvenöt évesen még mindig őrizte a bohém értelmiségi külsőt: enyhe borosta, drága, szarukeretes szemüveg, kasmírpulóver.
— Júlia, kérlek, ne kezdd el. Anyának igaza van. Te folyton dolgozol, egész nap azokon a terepeken lógsz, virágágyásokat meg parkokat rajzolgatsz. Egyszerűen nincs időd figyelni az egyenleget. Itt egy levonás, ott egy előfizetés, amott pár forint ide vagy oda, és máris kifolyik a pénz az ujjaid közül. Tegnap is megjött az elszámolás a fűtésre meg a meleg vízre: majdnem négyszáznyolcvanezer forint pluszban! Anya csak átvenné az adminisztrációt. Nekünk pedig adna zsebpénzt, amennyire szükségünk van. Ez kifejezetten kényelmes lenne.
— Az a fűtés- és melegvíz-elszámolás azért jött, Gábor — Júlia hangja olyan csendessé vált, hogy az már veszélyesnek hatott —, mert az anyád évente három hónapot nálunk lakik, a radiátorokat maximumra tekeri, közben pedig tárva-nyitva hagyja az ablakokat, mert szerinte „nincs levegő”. És nem, nálam nem tűnik el nyomtalanul a pénz. Tájépítész vagyok. Városi parkokat és magánkerteket tervezek. Tisztességesen keresek, és pontosan tudom, mire megy el minden egyes forint.
— Milyen számító lettél — húzta össze a száját Erzsébet. — Nálad mindent pénzben kell mérni! Már a saját anyósodnak is sajnálod a meleget? Láttad azt a régi vígjátékot? „Ludmila, te Ludmila!” Jaj, de falusi az egész! Pont ilyen vagy te is, két lábbal a sárban. Gábor alkotó ember, kreatív producer, neki az örökkévalón kellene gondolkodnia, nem számlákkal bajlódnia!
— Kreatív producer, aki az elmúlt két évben semmi sikeresebbet nem hozott össze, mint egy helyi bárban rendezett bulit, amely akkora mínuszban zárt, hogy még most is nyögjük — csattant fel Júlia. — Nem, Erzsébet. A PIN-kódom nálam marad. Ha pedig ennyire szeretné pénzügyeket irányítani, javaslom, keressen magának állást.
Megfordult, felkapta a laptopos táskáját, és kilépett a lakásból. A súlyos tölgyfa ajtót gondosan, szinte túlzott nyugalommal húzta be maga mögött.
Aznap a munkahelyén egyáltalán nem tudott összpontosítani. Az asztalán egy új botanikus kert méretarányos tervei feküdtek, a monitoron egzotikus növények faiskolai áraival teli táblázatok világítottak, de a gondolatai újra meg újra visszakanyarodtak a reggeli konyhai jelenethez.
Júlia negyvenkét éves volt. Nyolc évvel korábban, amikor hozzáment Gáborhoz, a férfi úgy tűnt neki, mint egy örök ünnep: ragyogó ötletek kifogyhatatlan forrása, aki mellett soha nincs unalom. Az első években valóban könnyedén és vidáman éltek. Aztán lassan elfogytak az ünnepnapok, és maradtak a kemény, szürke hétköznapok. Kiderült, hogy Gábor képtelen tartósan, kiszámíthatóan pénzt keresni. Az eventügynöksége inkább csak papíron létezett.
Így a teljes anyagi teher Júlia vállára nehezedett. Ő fizette a jó környéken lévő, négyszobás lakásuk borsos bérleti díját — rezsivel együtt havi egymillió forintot, minden hónapban.