az asztal peremére csúsztatta őket. Pontosabban: csak a pótkulcsot hagyta ott.
— Az autó lízingszerződése az én nevemen van — közölte nyugodtan. — Holnaptól felmondom a megállapodást, a kocsit pedig visszaviszem a kereskedésbe. Ami pedig ezt a lakást illeti…
Júlia tekintete Gáborra siklott, akiből addigra minden szín kifutott.
— A bérleti szerződést is én írtam alá. Tegnap hivatalos értesítést küldtem a tulajdonosnak a felmondásról. Három hónap áll rendelkezésre, hogy kiköltözzünk. Illetve pontosítok: nektek. Én egyetlen éjszakát sem töltök többé veletek egy fedél alatt. Már kibéreltem magamnak egy kisebb, világos, barátságos lakást a park közelében. Holnap reggel jönnek a költöztetők, elviszik a személyes holmijaimat és a bútoraimat.
— Hogyhogy kiköltözni?! — sikoltott fel Erzsébet, és két kézzel a fejéhez kapott. — Mégis hová mennénk?! Balázsnak nem adták ki azt a lakást, mert nem tudtuk letenni a kauciót! Gábor, csinálj már valamit! Mondd meg ennek az őrült nőnek, hogy mi innen sehova sem megyünk!
— A hónap végéig maradhattok, ameddig én már kifizettem a bérleti díjat — Júlia rápillantott az órájára. — Ez pontosan két hét. Utána nektek kell előteremteni havi körülbelül egymillió forintot. Tekintve, hogy Gábor hitelmúltja romokban van, Balázs pedig papíron munkanélküli, őszintén sok szerencsét kívánok az albérletkereséshez a mai piacon.
Ezzel sarkon fordult, és elindult a hálószoba felé.
— Ezt még megbánod! — ordította utána Gábor, és akkorát csapott az öklével az asztalra, hogy a poharak összekoccantak. — Egyedül fogsz megrohadni a tervrajzaid között! Egy ilyen természetű, öregedő nő senkinek sem kell!
Júlia egy pillanatra megtorpant. Aztán visszanézett rá, és meglepően meleg, tiszta mosollyal válaszolt.
— Tudod, Gábor, sokkal jobb egyedül lenni a tervrajzaimmal, mint három bohóc szekerét húzni egész életemben. Jó étvágyat. A gulyás közben, azt hiszem, kihűlt.
A szeptemberi napfény lágyan ömlött végig a városi botanikus kert frissen kialakított sétányain. Júlia a japánkert közepén állt, és elmélyülten szemlélte a nemrég ültetett díszjuharokat, amelyek bordó levelei úgy izzottak a fényben, mintha parázs lapult volna közöttük. Kényelmes munkakabátot viselt, farmert és vízhatlan bakancsot.
Mintha tíz évet fiatalodott volna. A tekintetéből eltűnt az a makacs, állandó kimerültség, amely korábban szinte ráragadt, a háta kiegyenesedett, a mozdulatai könnyebbé váltak. Az új, napfényes, kétszobás lakásban az élet váratlanul békésnek bizonyult. Senki nem tekerte maximumra a radiátort, senki nem könyörgött pénzért kétes vállalkozásokra, és senki sem próbálta ellenőrizgetni a banki alkalmazásait. A felszabaduló összegből Júlia végre felvett egy asszisztenst az irodába, sőt eljutott Olaszországba is pihenni — egyedül, panaszkodás nélkül, hogy „túl drágák a szállodák”.
A válóper a végéhez közeledett. Katalin, az ügyvédnő, igazi ragadozónak bizonyult a tárgyalóteremben. Nem csupán azt érte el, hogy a vagyonmegosztásnál figyelembe vegyék Gábor bizonyított pénzeltüntetését, hanem arra is rákényszerítette, hogy aláírjon egy tartozásrendezési megállapodást. Máskülönben könnyen csalási ügy lehetett volna a dologból.
Gábornak nem alakultak fényesen a hónapjai. A drága lakást nem tudta tovább fizetni, így Balázzsal és Erzsébettel együtt egy apró, háromszobás panelbe költöztek a város szélére, egy olyan házba, ahol a lift évek óta csak dísznek állt. Ahhoz, hogy törleszthesse Júlia felé az adósságát, kénytelen volt lenyelni a büszkeségét, és értékesítési munkatársként elhelyezkedni egy call centerben, váltott műszakban. Balázs továbbra is alkalmi pénzekből tengődött, Erzsébet pedig immár nem a menyét szidta naphosszat, hanem a fiait, őket okolva azért, hogy „lehúzták a vécén az egész életüket”.
Júlia zsebében halkan megrezzent a telefon. Lehúzta a kertészkesztyűjét, és elővette a készüléket. A kijelzőn Gábor üzenete világított. Az elmúlt fél évben rendszeresen írt neki: előbb fenyegetőzött, aztán vádaskodott, végül egyre szánalmasabb kérésekbe csúszott át.
„Júlia, szia. Anya kórházban van, megint felment a vérnyomása. Balázs újra munka nélkül maradt. Én ezt már nem bírom. Rájöttem, mekkorát hibáztam. Te voltál a legjobb dolog az életemben. Kérlek, találkozzunk, igyunk meg egy kávét. Hiányzol. Bocsáss meg.”
Júlia sokáig nézte a sorokat. Régebben egy ilyen üzenet azonnal bűntudatot ébresztett volna benne. Már indult is volna menteni, intézkedni, pénzt küldeni, megoldani mások összeomlott életét. Most azonban semmi ilyesmit nem érzett. Csak csendes, tiszta üresség volt benne. Olyan volt az egész, mintha egy helyrehozhatatlan hibával teli tervrajzot nézne, amelyet már régen archiváltak, mert többé semmire sem használható.
Nem válaszolt. Megnyomta a „Beszélgetés törlése” gombot, végleg letiltotta a számot, majd visszacsúsztatta a telefont a zsebébe.
— Júlia! — kiáltott oda neki a munkavezető. — Hová kerüljenek a kőlámpások?
— Mindjárt mutatom, Tamás! — szólt vissza.
Mély levegőt vett a nedves föld és a fenyőtűk illatából, felmosolygott az őszi napra, aztán határozott léptekkel elindult a saját, milliméterre megtervezett, tökéletes és végre boldog tája felé.