„Kati, hát persze, hogy nem horgászni voltam, de olyan kellemetlen lett volna bevallani… attól még szeretlek.” „Kati, tényleg nem vettem meg a zsanért, kiment a fejemből, de megcsinálom, becsületszavamra.” Mindig ugyanaz: puhán, melegen, egy csipetnyi sértettséggel a hangjában, mintha a hibás nem az volna, aki hazudott, hanem az, aki észrevette.
— Gábor — szólalt meg Nóra halkan. — Hazudtál a korodról. A pénzedről. Az autódról. A lakásról. Annak az asszonynak, akivel huszonöt évet leéltél, azt mondtad, nagylelkűségből hagyod rá azt, ami eleve az övé. Mindenről hazudtál. Miért hinném el, hogy pont ez az egy dolog igaz?
— Mert ez tényleg igaz! — csattant fel Gábor, majdnem kiabálva.
— Nem — felelte Nóra. — Én már nem hiszek neked. Semmiben. Egyetlen szavadban sem. És éppen ez a legijesztőbb: hogy mostantól még azt sem tudom elhinni, ami talán jó volna.
Elment mellette az előszobába, és felvette a kabátját. Gábor a konyhában maradt, Katalin pedig látta, ahogy remegni kezd a keze.
— Nóra — mondta utána, és a hangja megbicsaklott. — Ezt még meg fogod bánni.
A lány az ajtóból fordult vissza.
— Lehet — mondta. — De azt legalább én fogom megbánni. Nem azért, mert valaki hazugságokkal vitt bele. — Aztán Katalinra nézett. — Köszönöm. Nem is tudom pontosan, mit, de köszönöm. Kidobhatott volna a lépcsőházba, maga mégis teát adott.
— Menj — mondta Katalin szelíden. — És ne írj neki. Akkor se, ha nagyon akarsz. Az első hónap a legnehezebb. Utána már könnyebb lesz.
Nóra bólintott. A szeme megint megtelt fénnyel, aztán kilépett. Lent hamarosan becsapódott a kapu.
A konyhában ketten maradtak.
Gábor nehézkesen leült a sámlira, arra a régi, megszokott helyére az ablak mellett. Egy ideig csak ült, aztán végighúzta a tenyerét az arcán.
— Na? Most boldog vagy? — kérdezte anélkül, hogy Katalinra nézett volna.
— Nem — válaszolta az asszony.
— Összefogtatok, ti ketten… — kezdte, de nem fejezte be, csak legyintett.
— Mondd csak végig — szólt Katalin nyugodtan. — Mi vagyunk mi ketten?
Gábor hallgatott.
— Gábor — mondta Katalin, és leült vele szemben. — Tudod, még bosszút sem akarok állni rajtad. Pedig azt hittem, akarok majd. Hat héten át azon járt az eszem, hogyan fogom rád zúdítani mindazt, ami bennem van. Most meg nézlek, és csak szomorú vagyok. Nem magam miatt. Miattad.
— Ne sajnálj — morogta a férfi.
— Nem sajnállak. Csak kimondom, amit látok. Egy hónap múlva ötvenéves leszel. Egy huszonkét éves lánynak azt hazudtad, negyvenkettő vagy. Az én lakásomat a sajátodnak adtad ki. Kitaláltál magadnak egy második autót, meg pénzt önerőre. Gábor, te nem hozzá költöztél el. Te ahhoz az emberhez menekültél, akinek mutatni akartad magad. A fiatalhoz, a tehetőshöz, akinek két kocsija van, és még minden előtte áll. Csakhogy ilyen ember nincs. Csak egy adjunktus van, hitelből vett Suzuki Swifttel és egy bérelt lakással a Béke utcában.
A férfi nem válaszolt.
— És tudod, mi fáj ebben a legjobban? — folytatta Katalin. — Hogy nem kellett volna hazudnod. Neki talán nem. Nekem egészen biztosan nem. Én huszonöt évig úgy szerettelek, ahogy voltál. A Swifttel, a fizetéseddel, a be nem csavart csavarokkal együtt. Nekem nem kellett férfi két autóval. Nekem te kellettél. Az igazi te. Csak most derült ki, hogy előttem is szerepet játszottál végig. Én meg annyira megszoktam, hogy észre sem vettem.
Gábor összegörnyedve ült. Aztán halkan, inkább a padlónak mondta:
— Azt hittem, mellette más ember lehetek.
— Nem lehetsz — felelte Katalin, harag nélkül. — Az ember nem tud elszökni önmaga elől egy idegen albérletbe. Viszi magát tovább. Azzal együtt, amit sosem intézett el. Még azokkal a csavarokkal is, amelyeket két év alatt sem vett meg.
Gábor felnézett rá.
— Kati. És ha én…
— Nem — vágta el azonnal Katalin, csendesen, de véglegesen. — El se kezdd. Nem azért, mert gonosz vagyok. Hanem mert azt a szekrényajtót már megjavítottam. Egyedül. És képzeld, húsz perc volt az egész. Húsz perc meg egyetlen csavar. Te két évig ígérgetted. Én pedig fogtam, és megcsináltam. Akkor értettem meg igazán, Gábor. Nem akkor, amikor elmentél. Hanem amikor az ajtó a helyére kattant. Hogy nélküled is megy. A szekrény is. Meg minden más is.
A férfi felállt. Még ácsorgott egy kicsit, mintha várna valamire. Talán arra, hogy Katalin meggondolja magát. Vagy hogy teát kínáljon, ahogy régen. De Katalin nem kínálta meg.
— A táskáid a szobában vannak — mondta. — A bőrönd az előszobában. Segítsek levinni, vagy megoldod?
— Megoldom — felelte Gábor rekedten.
Végigjárta a lakást, amely huszonöt éven át az otthona volt, és sorban kivitte a holmijait a lépcsőházba. A táskákat, a szerszámosládát, a nagy szürke bőröndöt, amelyet még egy olyan útra vettek, amelyre végül sosem indultak el. Katalin az előszobában állt, és nézte. Nem segített, de nem is állta útját. Csak elbúcsúztatta.
Amikor már minden kint volt, Gábor megállt az ajtóban. Visszafordult.
— Kati — mondta. — Bocsáss meg.
Katalin hosszan nézte. Figyelmesen, mintha emlékezetébe akarná vésni ezt a pillanatot. És akkor rájött, hogy már nem haragszik. Egyáltalán nem.
— Az Isten majd megbocsát — mondta. — Menj, Gábor. És még valami… a kulcsait rendesen tedd a lábtörlő alá, ne csak odahajítsd. Jó kislány. Így is elég sokat kapott.
Gábor bólintott, megfogta a bőrönd fogantyúját. A kerekek koppantak a küszöbön.
— Megváltoztál — mondta hirtelen.
— Nem — felelte Katalin. — Csak abbahagytam annak tettetését, hogy nekem megfelel, ha nem vesznek észre. Talán most láttál meg először igazán. Éppen kifelé menet.
Gábor erre már nem mondott semmit. Elhúzta a bőröndöt a lift felé. Katalin becsukta az ajtót. Halkan, csapódás nélkül. Aztán háttal nekitámaszkodott, és hallgatta, ahogy a lift elindul lefelé.
Később kiment a konyhába, feltette a vizet, és leült az asztalhoz. Az ablakon túl apró, hideg márciusi eső szemerkélt; az a fajta, amely tél végén mindig megérkezik, amikor a hó már csak piszkos foltokban marad meg, de a tavasz még sehol sincs. Katalin két kézzel fogta a bögrét, pontosan úgy, ahogy három nappal korábban Nóra ült ugyanott, riadtan, összekuporodva. Most ő nézett körbe a konyhán. A saját konyháján.
A tekintete a mosogató alatti szekrényajtón állapodott meg. Azon a bizonyoson. Katalin kinyújtotta a kezét, és finoman meglökte az ujjával. Az ajtó könnyedén mozdult, majd szépen, pontosan a helyére kattant. Úgy, ahogy mindig is kellett volna.
Katalin elmosolyodott.
Este Eszter hívta videón, ahogy szokta.
— Na? — kérdezte rögtön. — Elvitte a bőröndjét?
— El — mondta Katalin.
— És? Nem volt balhé?
— Volt jelenet — felelte Katalin. — Csak nem olyan, amitől te féltél. — Egy pillanatra elhallgatott. — Eszter, majd elmesélem személyesen. Hosszú történet. Inkább te mondd el, ki ez a Márk. Miféle Márk?
— Anya! — nevetett fel Eszter, és elpirult. — Jaj, ne kezdd már rögtön…
— Miért húznánk az időt? — kérdezte Katalin. — Egy életünk van. Mesélj. Töltöttem teát, hallgatlak.
És kényelmesen elhelyezkedett a saját konyhájában, a saját lakásában, ahol végre semmi nem lógott ferdén, és minden úgy záródott, ahogy kellett. Aztán figyelni kezdte a lányát.