— És nekem elegem lett abból, hogy én legyek az, akinek a háta mögött mindenki hazudik — folytatta Katalin. — Legalább egyszer hangozzon el minden nyíltan. Előttem. Nekem így könnyebb lesz. Neked pedig talán kevésbé lesz rémisztő.
Nóra hosszú ideig nem felelt.
— Nem fél attól, hogy meggondolom magam? Hogy megsajnálom, és visszamegyek hozzá?
— De, félek — mondta Katalin őszintén. — Csakhogy ez már a te életed. Én nem élhetem le helyetted.
Szombaton Katalin korán felébredt, pedig előző este jóval éjfél után került ágyba. Rendbe szedte a konyhát, noha nemigen volt mit rendbe tenni, aztán felnyúlt a gardrób felső polcára, és leemelte onnan azt a nagy, szürke utazóbőröndöt. Kerekes volt, erős fogantyúval; valamikor évekkel korábban vették, amikor Montenegróba készültek, ahová végül soha nem jutottak el. A bőröndöt belepte a por. Katalin áttörölte egy ronggyal, majd kitette az előszobába. Vigye el, és menjen.
Gábor öltönyeit leszedte a vállfákról, gondosan összehajtotta, és két nagy táskába pakolta. A szerszámokat is elővette — ugyanazokat, amelyekkel Gábor évek óta „hamarosan” meg akarta javítani a szekrényajtót —, és egy kartondobozba rendezte. Mindent tisztességesen, pontosan. Semmit nem akart visszatartani. Sem a holmiját, sem magát a férfit.
Nóra fél tizenkettőkor érkezett. Sápadt volt, de a tekintetében ott ült valami makacs elhatározás. Katalin teát készített neki. Alig szóltak egymáshoz; nem maradt már mit megbeszélniük, szerdán mindent kimondtak. Nóra a konyhaasztalnál ült, Katalin pedig újra meg újra az órára pillantott.
Öt perccel dél előtt megszólalt a kaputelefon.
— Ő az — mondta Katalin.
Nóra arca még fehérebb lett.
— Menj, engedd be — szólt Katalin.
— Én? — riadt meg a lány. — Miért én?
— Mert ez elől a félelem elől úgysem tudsz elszaladni — felelte Katalin. — Akkor jobb rögtön túlesni rajta. Menj. Nyomd meg a gombot, és nyisd ki neki. Én itt leszek a konyhában.
Nóra felállt. Reszketett a keze. Kiment az előszobába, megnyomta a kaputelefon gombját, de a kagylóba nem szólt bele, csak beengedte Gábort a lépcsőházba. Aztán megállt a lakás ajtaja mellett, és várt.
Katalin hallotta, ahogy a lift elindul felfelé. Hallotta, amikor az ajtaja kinyílt az emeleten. Aztán a jól ismert lépéseket is: Gábor mindig nehézkesen járt, kissé húzva a lábát. Megállt az ajtó előtt. Megcsörrentek a kulcsai — nyilván megszokásból elővette őket, aztán eszébe jutott, hogy a zár már nem a régi, és visszasüllyesztette a zsebébe. Rövid csend következett. Bizonyára arra számított, hogy Katalin nyit ajtót.
De Nóra állt vele szemben.
Katalin a konyhaajtóban állva mindent látott az előszobán át, mintha egy kimerevített jelenetet nézne: előtte Nóra vékony háta, mögötte Gábor alakja. A férfi már lépett is volna befelé, arcán azzal az előre begyakorolt, bűnbánó félmosollyal, amellyel a volt feleségéhez készült — aztán egyszerre mozdulatlanná dermedt. A mosoly lassan lecsúszott az arcáról, mintha valaki radírral törölné le. Meglátta Nórát. Itt. Katalin lakásában. Amint ő nyit neki ajtót.
Gábor elsápadt. Nem csak úgy, képletesen: Katalin látta, ahogy minden szín kifut az arcából. Látta, ahogy kinyitja a száját, de egyetlen hang sem jön ki rajta. Mert abban a pillanatban megértette: ha Nóra itt van, és Katalin lakásának ajtaját nyitja ki neki, akkor beszéltek egymással. Vagyis mindaz, amit ő gondosan külön rekeszekben tartott az életében, nehogy az egyik rész tudomást szerezzen a másikról, most egyetlen előszobában csapódott össze.
— Nóra? — préselte ki végül. — Te… te mit keresel itt?
— Szervusz, Gábor — mondta Nóra. A hangja remegett, de nem lépett hátra. — Téged vártalak.
— Te… hogyan… — Gábor elnézett mellette a lakás belseje felé, és meglátta Katalint. A tekintetük találkozott. — Katalin. Mi ez? Mi folyik itt?
— Gyere be, Gábor — mondta Katalin higgadtan. — A holmid össze van készítve. És úgy látom, beszélnivaló is akad. Ha már így mindannyian itt vagyunk.
A férfi belépett, de már egyáltalán nem úgy, mint aki huszonöt éven át otthonosan járt-kelt ezen a helyen. Oldalazva, bizonytalanul mozdult, akár egy idegen egy idegen lakásban. És valójában most már az is volt. Katalin nézte őt: a testesedő alakját, a ritkuló haját, a kabátot, amelyet három éve még ő választott ki neki. Nem érzett diadalt. Gyűlöletet sem. Furcsa módon szinte közömbös volt számára. Egy élő ember állt előtte, semmi több.
Bementek a konyhába. Nóra visszaült arra a székre, ahol korábban is ült. Katalin állva maradt. Gábor a konyha közepén toporgott, mintha nem találná a helyét a saját testében.
— Talán elmagyaráznátok — kezdte, és megpróbálta visszavenni annak az embernek a hangját, akinek joga van számon kérni másokat. — Hogy ti egyáltalán… A hátam mögött…
— A hátad mögött? — vágott közbe Nóra, és a hangjában hirtelen olyan harag csillant meg, amely három nappal korábban még nem volt ott. — Komolyan ezt mondod, Gábor? Te mindent a szemembe mondtál, igaz? Hogy a lakás a tiéd. Hogy negyvenkét éves vagy. Hogy van egy második autód a garázsban. Hogy nyárra veszel nekünk egy saját otthont. Ezeket mind a szemembe mondtad, ugye?
Gábor megrándult, aztán Katalinra nézett. Mintha régi beidegződésből nála keresne menedéket.
— Kati, figyelj, fogalmam sincs, ez a lány miket hordott itt össze neked…
— Nem hordott össze semmit — szakította félbe Katalin. — Kérdéseket tett fel. Én pedig válaszoltam. Az igazat. Hogy ez a lakás az anyámé volt, én örököltem, és még a házasság előtt került hozzám. Hogy egyetlen autónk van, az is hitelre. Hogy egy hónap múlva ötven leszel. Én ezeket mind tudom, Gábor. Huszonöt évig éltem veled, és huszonhárom éve mások lakásaival foglalkozom. Ugyan mivel tudnál még meglepni?
Gábor hallgatott. Az állkapcsa megfeszült, az arcán rángott egy izom.
— Nem értem, mit akartok elérni ezzel — mondta végül rekedten. — Itt rendeztek nekem valami… tárgyalást.
— Senki nem akar semmit elérni — felelte Katalin fáradtan. — Ott vannak a táskáid. Öltönyök, szerszámok. A bőrönd az előszobában. Fogd őket, és menj. Nem azért hívtalak, hogy ítélkezzünk fölötted. Tulajdonképpen nem is hívtalak. Te akartál jönni a bőröndért.
— És őt ki hívta ide? — biccentett Gábor Nóra felé.
— Én — mondta Katalin. — Azért, hogy a szemedbe mondhassa, amit eldöntött. Mert különben megint telefonon kezdenéd, szépen, kerülő úton, ahogy szoktad. Így viszont itt van, szemtől szemben. Mondd el, Nóra.
Nóra felállt. Alacsony volt, törékeny, vékony, és abban a pillanatban mégis egyenesebbnek, nagyobbnak tűnt, mint a vele szemben álló férfi.
— Elmegyek, Gábor — mondta. — Végleg. Ma reggel elhoztam a holmimat abból a lakásból, amíg te a tanszéken voltál. A kulcsokat a lábtörlő alá tettem. A tulajdonost majd hívd fel te.
— Nóra — lépett felé Gábor, és a hangja azonnal átalakult. Lágy lett, nyúlós, simogató; bizonyára ugyanezzel olvasott neki verseket, és ezzel mondta, hogy mellette „végre levegőhöz jut”. — Nórácska, ugyan már. Hallgass meg. Hazudtam a lakásról, igen, mert valahogy szégyelltem, hogy nekem nincs semmim… Jobbnak akartam látszani. Egy férfinak mégiscsak illik. Bűn az, ha méltó akarok lenni hozzád? De minden más igaz volt. Az érzéseim igazak.
Katalin hallgatta, és arra gondolt: Istenem, mennyire ismerős. Huszonöt éven át hallgatta ugyanezt a hanglejtést.