Nem volt közös jelzáloghitel, nem vettek igénybe CSOK-ot vagy más családi támogatást, nem akadt semmi, amire Gábor akár csak halvány jogcímet is építhetett volna. Amit az egyik házastárs ajándékba kap, vagy öröklés útján szerez meg, az nem válik közös vagyonná, nem kerül be a megosztandó javak közé. Katalin ezt nem elméletből tudta. Nem tankönyvekből, nem hallomásból. Ilyen ügyeket intézett nap mint nap, ezerszer látta, írta, ellenőrizte, jegyezte be a saját kezével.
Ezért amikor Gábor végül elment, és magával vitte azt a sporttáskát, Katalin a fájdalom, a megszégyenülés és a teljes összezavarodottság mellett valami egészen más érzést is megélt. Hideg volt, józan és kíméletlenül pontos: ez az ember a semmibe lépett ki. Nem volt mögötte semmi biztos. Volt egy egyetemi docensi fizetése, egy hitelre vett, öreg Suzuki Swiftje, meg egy bérelt lakás valahol a város szélén, amelynek díját ugyanebből a fizetésből fizette. Mindaz, amit ő évek alatt a saját kényelmes életének hitt — a belakott, meleg kétszobás otthon, a felhalmozott háztartás, a biztonság látszata — valójában soha nem az övé volt.
De nem ez volt a legfontosabb.
A lényegre Katalin szerdán jött rá, három nappal a szombati találkozó előtt. Ráadásul teljesen véletlenül.
Munka után hazafelé tartott. Megállt a háza földszintjén lévő patikában, mert szemcseppet akart venni, és amikor kilépett onnan, a kapualj közelében meglátott egy fiatal nőt. Világos dzseki volt rajta, hosszú haját hanyag kontyba fogta, a telefonját szorongatta, és úgy állt ott, mint aki már többször rászánta magát, hogy bemenjen, de minden alkalommal visszarettent. Az ajtó nyitódásának hangjára felkapta a fejét. Katalinnak pedig abban a pillanatban nem kellett magyarázat. Tudta, ki áll előtte. Nem fényképről ismerte fel, hiszen nem kutatott utána. A tekintetéből tudta. Abból, ahogy a lány összerezzent, és egy árnyalattal sápadtabb lett, mint a kabátja.
— Jó napot — szólalt meg a lány alig hallhatóan. — Ön… Katalin?
— Én vagyok — válaszolta Katalin.
Néhány másodpercig egyikük sem mondott semmit. Egy szomszédasszony haladt el mellettük a kutyájával, oldalról kíváncsian rájuk pillantott.
— Nórának hívnak — mondta végül a lány, aztán elhallgatott, mintha ezzel már mindent közölt volna.
— Tudom, ki vagy — felelte Katalin nyugodtan.
Maga sem értette, honnan került elő ez a nyugalom. Talán hat hete gyűlt benne, lassan, rétegről rétegre. Nézte ezt a Nórát, és nem érzett gyűlöletet. Haragot sem igazán. Csak valami óriási, ólomsúlyú fáradtságot, és hozzá egy kis részvétet, amelytől saját magától is elundorodott.
— Nem tudom, miért jöttem ide — mondta Nóra, és megbicsaklott a hangja. — Biztosan megőrültem. Csak… mondhatok önnek valamit? Nem tartom fel sokáig.
Katalin végigmérte. Odakint feltámadt a szél, és szemerkélni kezdett az eső.
— Gyere fel — mondta hirtelen, maga is meglepődve a saját szavain. — Fent legalább nem fúj rád. Megiszol egy teát, aztán mész.
Nóra a konyhában ült. Abban a konyhában. Két kézzel szorította a bögrét, és beszéd közben végig az asztallapot nézte. Katalin a pultnak támaszkodva hallgatta. Ahogy a lány mondatról mondatra haladt, Katalinban lassan összeállt egy kép, apró részletekből, és ettől hol keserű nevethetnék fogta el, hol hányinger.
— Azt mondta, hogy a lakás az övé — motyogta Nóra. — Mármint ez. Az öné. Azt állította, hogy ő ide van bejelentve, hogy ez az ő otthona, csak… csak úgymond nagylelkűségből magára hagyta. Mert nem akarja önt kitenni az utcára. Hiszen ön már nem fiatal, hová menne. Pontosan így mondta: „Én nem dobom ki Katalint a semmibe, nem vagyok olyan ember.”
Katalin lassan letette a bögréjét.
— Azt mondta, nagylelkűségből rám hagyja a saját lakásomat — ismételte halkan, különösebb hangsúly nélkül.
— Igen — Nóra végre felnézett rá, és a szemében már ott volt a felismerés rémülete. — De ez… ez nem az övé, ugye?
— Anyámé volt — mondta Katalin. — Én örököltem. Három évvel azelőtt, hogy hozzámentem volna. Gábor huszonöt éven át vendégként élt benne, csak közben, úgy látszik, sikerült elhinnie magáról, hogy ő a tulajdonos.
Nóra a tenyerébe temette az arcát.
— Istenem — suttogta tompán. — És az autó? Azt mondta, kettő van neki. Hogy a másik nagyobb, garázsban tartja, csak ritkán használja.
— Egyetlen autója van — felelte Katalin. — Az a hiteles Suzuki. Garázsunk pedig nincs. Ha lett volna, arról tudnék. Éppen ilyen iratokkal foglalkozom a munkahelyemen.
— És… a pénz? — Nóra hangja egyre bizonytalanabb lett. — Azt mondta, van megtakarítása. Hogy vesz nekünk saját lakást nyárra. Az önerő nagy része már megvan…
Katalin ránézett erre a lányra — mert Nóra valóban lány volt még, fiatalabb Eszternél is —, és az a hideg, kárörvendőnek is nevezhető tisztánlátás, amely addig tartotta benne magát, egyszerre eltűnt valahová. Csak fáradt keserűség maradt utána.
— Nóra — szólalt meg csendesen. — Tudod te egyáltalán, hány éves?
— Negyvenkettő — válaszolta a lány. — Ezt mondta. Hogy negyvenkettő.
— Negyvenkilenc — javította ki Katalin. — Májusban ötven lesz.
Nóra néhány másodpercig meredten bámult rá. Aztán olyasmi történt, amire Katalin egyáltalán nem számított: a lány sírni kezdett. Nem látványosan, nem hangosan, nem úgy, hogy sajnáltatni akarná magát. Csak ült ott, és sírt, ahogyan az ember akkor sír, amikor egyszerre szégyelli magát, és rettenetesen fél.
— Hülye vagyok, ugye? — kérdezte könnyein át. — Mondja ki nyugodtan. Hülye vagyok.
— Fiatal vagy — mondta Katalin, és a hangja majdnem gyengédnek tűnt. — Az még elmúlik. Hülye akkor leszel, ha ezek után is vele maradsz.
Leült vele szemben. Ez volt az első alkalom az egész beszélgetés alatt, hogy nem állva hallgatta, hanem helyet foglalt az asztal másik oldalán. Egyenesen Nóra szemébe nézett.
— Mondd el, miért jöttél ide valójában.
Nóra a kabátujjával megtörölte az arcát.
— A múlt héten… utánanéztem az interneten, hogyan lehet ellenőrizni, kié egy lakás. Egy barátnőm mondta, hogy lehet kérni valami iratot. Tulajdoni lapot. Az ingatlan-nyilvántartásból.
— Tulajdoni lapot — bólintott Katalin, és a szája sarka akaratlanul megrándult. Már-már abszurd volt az egész. A lány kikérte a tulajdoni lapot. — És kikérted?
— Igen. Megjött elektronikusan. És azon az ön neve szerepelt. Azt is írták, hogy házasság előtt szerzett tulajdon, öröklés. Először nem fogtam fel. Aztán igen. És akkor mintha kiszakadt volna belőlem valami. Arra gondoltam, ha ebben hazudott, akkor minden másban is. A korában, az autóban, a pénzben… még abban is, hogy szeret — Nóra elcsuklott. — Nem bírtam tovább. El kellett jönnöm. Látnom kellett, kit hagyott el így… egy hazugság kedvéért.
Katalin nem válaszolt azonnal. Kint teljesen besötétedett, az ablaküvegben visszatükröződött a konyhája.
— És most mit akarsz csinálni? — kérdezte végül.
— Elmegyek tőle — mondta Nóra. — Már összepakoltam. Egy barátnőm kiad egy szobát, oda költözöm. Neki még nem szóltam. Félek.
— Szombaton idejön a bőröndjéért — közölte Katalin. — Ide. Délre.
Nóra felkapta a fejét.
— Ide?
— Azt mondta, elviszi a téli öltönyeit. Néhány szerszámot. Meg a nagy utazóbőröndöt. — Katalin szárazon elmosolyodott. — Úgy tűnik, valahová készül veled. Tudtál róla?
— Azt mondta, nyáron elmegyünk Siófokra… — Nóra félbehagyta a mondatot. — Te jó ég. Egy bérelt lakást fizet a docensi fizetéséből, és közben Siófokot ígérgetett nekem.
Egy darabig mindketten hallgattak. Aztán Katalin fejében hirtelen megfogalmazódott egy gondolat, és ő maga is elcsodálkozott rajta, milyen nyugodt, tiszta és egyszerű.
— Nóra — mondta lassan. — Gyere el te is szombaton. Délre.
A lány döbbenten nézett rá.
— Minek?
— Azért, mert kettőtöknek van mit elmondania egymásnak — felelte Katalin.