Katalin a konyhaszekrény előtt térdelt, vállával megtámasztva a leszakadni készülő ajtót, miközben a másik kezével a félhomályban próbálta a zsanért a két apró csavarhelyhez igazítani. Az ajtólap már azelőtti ősz óta egyetlen csavaron lógott. Gábor akkor megígérte, hogy hétvégén vesz hozzá új vasalatot, aztán ugyanezt elmondta még vagy harminc egymást követő hétvégén, végül egyszerűen úgy tett, mintha nem is látná, hogy az ajtó ferdén áll, és rendesen be sem lehet csukni.
— Hát lóghattál volna tovább is — dünnyögte Katalin az üres konyhának. — Ugyan kit zavartál eddig?
Most azonban, valamiért, hirtelen elviselhetetlenné vált számára ez a ferde ajtó. Kihozta az erkélyről a régi műanyag ládát, amelyben három évtized alatt összegyűlt mindenféle csavar, tipli, vezetékdarab és ki tudja, mihez való kulcs. Egy részét újságpapírra borította, majd jó húsz percig kutatott a megfelelő facsavar után. Végül talált egyet. Csavarhúzóval előbb az egyik, aztán a másik zsanért rögzítette, igazított rajta, meghúzta, amennyire kellett. Az ajtó végre egyenesen állt. Katalin ujjheggyel meglökte: az puhán becsukódott, és halkan kattant. Két év után először kattant úgy, ahogy kellett.
Még egy darabig ott maradt a padlón ülve, és a megjavított ajtót nézte. Különös módon nem a többi dologtól, hanem ettől a kicsi, jelentéktelennek tűnő kattanástól kezdett szúrni a szeme.
A telefon akkor csörrent meg, amikor már éppen visszaszedegette a csavarokat a ládába. A kijelzőn ez állt: „Gábor”. Nem „Gáborka”, ahogy huszonöt éven át szerepelt, hanem egyszerűen csak „Gábor”. Egy héttel azután nevezte át, hogy a férfi elment. Katalin a kötényébe törölte a kezét, de nem kapta fel rögtön. Csak a negyedik csörgésnél fogadta a hívást.
— Igen?
— Katikám, szia — szólalt meg a vonal túlsó végén egy idegenül udvarias, hivataloskodó hang, azzal az erőltetett könnyedséggel, amely azok sajátja, akik maguk is érzik, mennyire kínos a helyzet. — Hogy vagy?
— Megvagyok. Mit szeretnél?
— Hát… a holmijaim miatt hívlak. Tudod, beszéltünk róla. Maradt ott néhány cuccom. A téli öltönyeim, a szerszámok, meg az a nagy, szürke utazóbőrönd, ami a kamrában van, fent a polcon. Elvinném őket.
— Vidd.
— Szombaton be tudnék ugrani. Olyan dél körül. Neked jó?
— Nekem mindegy — felelte Katalin. — Gyere tizenkettőre.
— Köszönöm — Gábor elhallgatott egy pillanatra. — Figyelj csak… a zárat ugye nem cserélted le?
— De. Lecseréltem.
— Ja. Persze. Érthető — vágta rá sietve, mintha Katalin az engedélyét kérte volna. — Akkor majd lentről felcsöngetek, és beengedsz.
— Beengedlek — mondta Katalin, aztán ő nyomta ki elsőként a telefont.
A készüléket kijelzővel lefelé tette az asztalra, és néhány percig mozdulatlanul ült. Hat hét. Pontosan hat hete történt, hogy Gábor összepakolt egy táskát — nem azt a nagy bőröndöt, hanem a sporttáskáját, amellyel edzőterembe járt —, megállt az ajtóban, és szó szerint ezt mondta: „Kati, nem tudok tovább hazudni sem neked, sem magamnak. Mindketten tudjuk, hogy már régóta csak lakótársak vagyunk.” Aztán, valahová a válla mellé nézve, hozzátette, hogy találkozott valakivel, aki mellett „végre levegőhöz jut”.
A valakit Nórának hívták. Huszonkét éves volt, negyedéves hallgató ugyanazon a karon, ahol Gábor már húsz éve tartott előadásokat regionális gazdaságtanból. Katalin nem tőle tudta meg a nevét. Erzsébet hívta fel a harmadikról, aki az unokahúgán keresztül mindig mindenkiről mindent tudott, és óvatosan, szinte bocsánatkérően elmondta neki.
— Kati, csak nehogy azt hidd, hogy pletykálni akarok — magyarázta akkor Erzsébet a telefonban. — Csak jobb, ha nem idegenektől hallod. Egy diák. Nagyon fiatal. Azt beszélik, kivett neki egy lakást a Kossuth utcában, ott élnek együtt.
— Köszönöm, Erzsi — válaszolta Katalin teljesen egyenletes hangon. — Jó, hogy te szóltál.
Aznap este nem sírt. Másnap sem. A sírás valahol két hét múlva kezdődött, többnyire esténként: rövid, dühös rohamokban tört rá, aztán ez is elmúlt. Ami utána maradt, az a furcsa, kongó csend volt a lakásban, amelyben most már szekrényajtókat javított.
Eszter egy óra múlva jelentkezett, ahogy szokott, videóhívással. A képernyőn a lánya arca bukkant fel, mögötte a debreceni albérletének konyhája látszott.
— Anya, ettél ma rendesen?
— Ettem — hazudta Katalin.
— A szemedből látom, hogy nem. Anya.
— Eszter, felnőtt ember vagyok. Hagyjál már. — Katalin azért elmosolyodott, hogy elvegye a mondat élét. — Apád telefonált.
Eszter arca azonnal megfeszült, akár egy ugrásra kész macskáé.
— Mit akart?
— Szombaton jön a dolgaiért. Öltönyök, szerszámok, bőrönd.
— A bőröndért — horkant fel Eszter. — Milyen jelképes. Mint valami filmben. Anya, ne engedd be úgy, hogy egyedül vagy. Akarod, hogy hazamenjek?
— Ne találj ki ilyesmit. Dolgozol.
— Anya, komolyan mondom. Tudod jól, hogy elkezdi majd mosni az agyadat. Mindig ezt csinálja. Megérkezik bűnbánó képpel, aztán úgy távozik, mintha végül te lennél a hibás mindenért. Ismerem.
— Én huszonöt éve ismerem — mondta Katalin. — Valahogy csak megbirkózom egy bőrönddel.
Eszter elhallgatott, majd halkabban kérdezte:
— És te? Úgy igazán?
— Jól vagyok, Eszter. Tényleg. Tudod, mi a furcsa? Azt hittem, rosszabb lesz. Azt hittem, szétesem. Ehhez képest… megjavítottam azt a konyhaszekrényt. Az ajtaját. Azt, amelyik két éve lógott.
— Melyik ajtót?
— A mosogató alatti mellett, a konyhában. Nem emlékszel? Mindig ferdén állt.
— Ja, az — Eszter szája szélén halvány mosoly jelent meg. — Arra is mindig azt mondta, hogy majd megcsinálja?
— Mindig. Én meg fogtam magam, és húsz perc alatt felcsavaroztam. És képzeld, kiderült, hogy semmi különös nem kellett hozzá. Egy csavar meg egy csavarhúzó.
— Anya — mondta Eszter komolyan. — Ő nagyon sok mindent megígért.
— Tudom.
Beszéltek még egy keveset a munkáról, meg arról, hogy Eszter talán találkozgat valakivel a szomszéd osztályról, egy Márk nevű fiúval, de erről egyelőre nem akar többet mondani. Katalin nem faggatta. Amikor letette a telefont, ismét egyedül maradt a lakásban, ahol most már minden az övé volt: a csend, a megjavított szekrényajtó, és az a legfontosabb dolog is, amelyre Gábor, úgy tűnt, még mindig nem gondolt igazán.
A lakás az övé volt. Nem kettőjüké. Az övé.
Katalin huszonhárom évet töltött az ingatlan-nyilvántartási osztályon, ebből az utolsó nyolcat vezető ügyintézőként. A keze alatt ezernyi lakás, családi ház, garázs, tulajdoni hányad, ajándékozás, öröklés és vagyonmegosztás irata fordult meg. Az ingatlanokról olyasmit tudott, amit sok ügyvéd és ingatlanközvetítő sem értett igazán: nem csupán a jogszabály szövegét, hanem annak belső logikáját, azt a rideg rendet, amely miatt az emberek az íróasztala előtt hol megkönnyebbülten sírtak, hol elsápadtak, mert rájöttek, mit mulasztottak el.
Ezt a kétszobás lakást az édesanyja hagyta rá. Végrendeletben, három évvel azelőtt, hogy Katalin hozzáment volna Gáborhoz. Katalin akkor szabályosan lefolytatta a hagyatéki eljárást, megkapta az okiratokat, bejegyeztette a tulajdonjogát — minden tiszta volt, minden a házasság előtt történt. Amikor összeházasodtak, Gábor költözött ide, hozzá. Huszonöt év alatt megszokta, hogy ezekre a falakra a sajátjaként gondoljon, és talán őszintén el is felejtette, kinek a neve áll a tulajdoni lapon. Nagyobb közös felújításról sem lehetett beszélni, amely bármiféle jogosultság alapját adhatta volna.