Attila, a testes, fáradt tekintetű férfi komótosan átlapozta az iratokat. Megnézte az egyéni vállalkozói kivonatot is, amelyet Márk ostoba módon magával hozott, aztán felpillantott az ügyfelére.
– Figyelj ide, fiam. Húsz éve csinálom ezt – mondta rekedten. – Átnéztem, amit idehoztál. A lány tiszta. Minden bevétele hivatalos, minden papírja rendben van. Nem azért nem adtál nekem szennyest, mert ügyetlen vagy, hanem mert nincs. Aki viszont itt könnyen bajba kerülhet tanúk előtti tettlegesség miatt, az te vagy. Én ebbe nem állok bele. A jó hírem többet ér. Azt tanácsolom, keress egy ügyvédet, és próbálj békésen megegyezni.
Márkból egyetlen pillanat alatt kitört a düh. Felkapta az asztalon heverő nehéz levélnehezéket, és teljes erőből a falhoz vágta. Alig kerülte el Attila fejét.
– Mind összejátszanak! Rohadt férgek! – üvöltötte. – Majd én megtalálom! Én magam!
Kiviharzott az irodából, a harag szinte elvakította. Zaklatott agyában máris új ötlet kezdett formát ölteni. Eszébe jutott a régi iPad, amelyet két évvel korábban adott Nórának. A nő alig használta, mindig azt mondogatta, hogy inkább a laptopját szereti, és a költözés káoszában otthon is felejtette. Ostoba liba, gondolta Márk elégedetten.
Bekapcsolta a táblagépet. Az akkumulátor még hetven százalékon állt. A „Készülék keresése” funkció aktív volt. A térképen hamarosan megjelent egy pont a régi ipari övezet környékén. Márk szája gúnyos mosolyra húzódott.
Azt azonban nem tudhatta, hogy Nóra pontosan ezért hagyta ott az eszközt. Nem feledékenységből, nem kapkodásból. Az iPad és az egész látszólagos figyelmetlenség egy előre kidolgozott tartalék terv része volt arra az esetre, ha Márk indulatai erősebbnek bizonyulnak az önfenntartási ösztönénél.
Nóra számított rá.
Két teljes napon át készítette elő a csapdát. Az albérlet, amelyet kivett, egy fontos előnnyel rendelkezett: a tulajdonos korábban kamerarendszert szereltetett fel a folyosóra és a bejárati ajtó környékére. Nóra külön megállapodást kötött vele, és bérbe vette a berendezés használati jogát. Réka hozott három erős testalkatú fiút, régi ismerősöket az intézetből, olyanokat, akik nem kérdezősködtek feleslegesen, de tudták, mikor kell jelen lenni.
És végül ott volt Attila is.
Igen, ugyanaz a magándetektív, akit Márk később fel akart bérelni. Csakhogy Nóra egy hónappal korábban kereste meg. Olyan szakemberre volt szüksége, aki pontosan tudja, hogyan kell egy betörést, egy fenyegetést és egy támadási kísérletet úgy dokumentálni, hogy az a hatóságok előtt is megálljon. Attila kettős szerepe kényes erkölcsi helyzetet teremtett, ezt maga is tudta. De amikor Nóra megmutatta neki a zúzódásait, majd elé tette a „Szégyen füzetét”, az idősödő volt nyomozó csak köpött egyet oldalra, és ennyit mondott:
– A munka az munka. Az áldozatot védeni kell.
Formálisan persze nem ezért kapta a pénzt. Nóra őrzés-védelmi feladattal bízta meg. Papíron független tanú maradt, aki véletlenül éppen ott tartózkodott, amikor szükség volt rá.
Márk naplemente idején érkezett. Egyedül jött. A feszítővas az anyósülésen hevert mellette. Nem ölni akart. Legalábbis ezt ismételgette magában. Csak összetörni néhány dolgot. Megfélemlíteni Nórát. Rákényszeríteni, hogy írja alá: nincs követelése, nincs panasza, nincs ügye.
Felment a negyedik emeletre, megkereste az ajtót, és csengetett. Odabentről nem érkezett válasz. Várt néhány másodpercig, aztán a benne fortyogó indulat újra felrobbant. Rúgni kezdte az ajtót. A zár meglepően gyorsan engedett. Márk berontott az előszobába, markában a feszítővassal.
– Nóra! Gyere elő, te rohadék! – ordította. – Azt hitted, nem talállak meg?!
A nappaliban égett a villany. Márk nagy léptekkel indult arra, de a küszöbnél megtorpant.
Nem egy rémült Nóra várta odabent. Három nyugodt, szinte mozdulatlan férfi állt a szobában, mellettük Attila, karba tett kézzel. A mennyezet alatt, a sarokban vörös jelzőfény pislákolt a kamerán.
– Gyere csak beljebb, Márk, foglalj helyet – szólalt meg Attila egészen hétköznapi hangon. – Pont időben érkeztél. De azt a vasat tedd le. Vagy maradj ott, ahol vagy. A járőrök mindjárt felérnek. Tudod, a szomszédok nem szokták szeretni, ha valaki ajtókat rugdos.
Márk megdermedt. A düh köde egy csapásra felszakadt, és valami dermesztő rémület lépett a helyébe. Úgy kapkodta tekintetét egyik férfiról a másikra, mint egy sarokba szorított állat, amely későn érti meg, hogy nem üldöző, hanem préda lett.
A következő pillanatban már valóban kopogtak is az ajtón. Rendőrök álltak a folyosón. Valaki a szomszédok közül tényleg telefonált, amikor meghallotta a csattanásokat és a kiabálást.
Amikor kinyitották nekik az ajtót, a látvány szinte tökéletesen illett volna bármelyik jegyzőkönyvbe: megrongált zár, behatolás nyoma, egy feldúlt, feszítővassal hadonászó férfi, több tanú, és a kamera felvétele, amely mindent rögzített.
Nóra csak akkor jött ki a szomszédos szobából, amikor Márk csuklóján már kattant a bilincs. Sápadt volt, de nyugodt. Szokatlanul nyugodt.
Amint Márk meglátta, akkorát rántott magán, hogy a rendőröknek a falhoz kellett nyomniuk.
– Te! – hörögte. – Te rendezted ezt az egészet! Te hagytad ott azt az átkozott iPadet! Tudtad, hogy idejövök!
Nóra közelebb lépett, de éppen annyira maradt távol, hogy Márk még véletlenül se érhesse el.
– Te jöttél ide, Márk – mondta csendesen. – Én nem hívtalak. Te vetted fel a feszítővasat. Csak azt tudtam, hogy a dühöd erősebb lesz a józan eszednél. Isten veled.
Elvezették. A lépcsőházban még sokáig visszhangzott a kiabálása és az átkozódása. Nóra az ablaknál állt, és nézte a rendőrautó villogó fényeit. Közben úgy érezte, mintha valahol mélyen, a mellkasában lassan engedne egy évek óta túlfeszített acélrugó.
Réka némán mellé lépett, és átkarolta a vállát.
A terv működött.
Három hónap telt el.
Márk pere nem húzódott sokáig. Az ügyvéd, akit az anyja az utolsó félretett pénzéből fogadott mellé, megpróbált együttérzést kelteni iránta, és azt bizonygatta, hogy Nóra szándékosan provokálta ki a helyzetet. Csakhogy a diktafonos felvételek, Gábor és Eszter vallomása – akik végül, félve attól, hogy bűnrészesként kezelhetik őket, mégis elmondták az igazat –, valamint a „Szégyen füzete”, amelyet a bíróság a rendszeres lelki és testi bántalmazás bizonyítékaként fogadott el, mindent eldöntöttek.
A legnagyobb súlyt mégis a betörés és a támadási kísérlet jelentette. Ez már nem családi veszekedés volt, hanem büntetőügy.
Márk letöltendő szabadságvesztést kapott, ha nem is hosszút. A vállalkozása széthullott, a VárosInvesttel kötött szerződését felmondták. Erzsébet egyedül maradt a hatalmas lakásban, amelyről a bíróság kimondta, hogy a korábbi átírás fiktív ügylet volt. Elrendelték az ingatlan értékesítését és a vételár megosztását, Nórának pedig ki kellett adni a neki járó részt.
Újabb év múlt el.
A belvárosban megnyílt egy friss, elegáns dizájnstúdió. A neve egyszerű volt, mégis erős: „Nóra”.
A megnyitón virágok illata keveredett pezsgővel, nevetéssel és fényképezőgépek villanásaival. Nóra a terem közepén állt, kifogástalan szabású nadrágkosztümben, és átvágta a piros szalagot. Mellette az apja támaszkodott a botjára. Hosszú rehabilitáció állt még előtte, de élt, és a szeme büszkeségtől ragyogott, amikor a lányára nézett.
Nem messze tőlük Anikó néni szorongatott egy hatalmas csokor kerti margarétát, láthatóan zavarban a kamerák miatt. Réka egy táblagéppel a kezében intézkedett, a sajtósokat terelgette, időpontokat egyeztetett, és úgy viselkedett, mintha mindig is ezt csinálta volna.
Este, amikor már minden gratuláció elhangzott, Nóra megkérte Rékát, hogy vigye el egy címre.
A régi lakásukhoz mentek. Az egykori közös otthonhoz, ahol Márkkal éltek. Az ingatlant eladták, a kulcsokat másnap a közvetítőnek kellett átadni.
Nóra egyedül ment fel. A lift halk zúgással vitte az emeletre. Kinyitotta az ajtót, és belépett az üres, kongó előszobába. A bútorokat már elszállították. A falak csupaszon álltak, a szobákban minden hang túl nagyra nőtt.
Bement a nappaliba. A parketta még őrizte az asztallábak fakó nyomait. Odalépett ahhoz a helyhez, ahol valaha a tálalószekrény állt. Valahol ott, a lécek találkozásánál kellett lennie annak az apró sérülésnek, amelyet a lezuhanó kristály hagyott maga után.
Lehajolt, és megtalálta.
Alig látható, pici horpadás volt csupán. Nóra végighúzta rajta az ujját. A fájdalom emléke még mindig éles volt, de már nem bénította meg. Már csak emlék volt. Nem bilincs.
Kivett a táskájából egy egyszerű filctollat. Az ablakpárkányhoz lépett, amelyet az új lakók valószínűleg hamarosan átfestenek majd. Lehajolt, és apró, de határozott betűkkel ezt írta a radiátor alá:
„Itt változott át április 15-én a csahos farkassá.”
Aztán felegyenesedett, és körbenézett a naplemente fényében úszó, üres szobán. Ebben az ürességben már nem lakott félelem. Csak világosság.
Az előszobában lekapcsolta az áramot. A lakás sötétségbe merült. Nóra még egyszer visszafordult, és alig hallhatóan, csak az ajkával formálva a szavakat, belesuttogta a sötétbe:
– Köszönöm, Márk. Te szabadítottál fel.
Bezárta az ajtót, a kulcsokat bedobta az ingatlanközvetítő postaládájába, majd kilépett az utcára, ahol már az új élete várta.
Egy olyan élet, amelyben ő döntötte el, kit enged be, és kit hagy végleg a küszöbön kívül. És ebben az életben a kristály már csak a saját sikerére emelt poharában csendült meg.