Egy pillanatra szóhoz sem jutott. Nem azt a nőt látta maga előtt, akit előző este megütött. Mintha valaki más állt volna a folyosón: szigorú szabású, elegáns kabátban, tökéletesen elrendezett hajjal, a tekintetében fagyos nyugalommal. Csak a szeme fölött sötétlő lilás véraláfutás árulta el, mi történt vele.
– Hová készülsz? – Márk utána kapott, hogy megragadja a karját, Nóra azonban egyetlen mozdulattal kitért előle.
– Elmegyek, Márk. És kérlek, többé ne érj hozzám. Mert annak következménye lesz. Rád nézve.
Halkan beszélt, mégis olyan keményen csendült a hangja, mintha acél pengett volna benne. Erzsébet meghallotta a szemtelenségnek vélt választ, és azonnal előúszott a konyhából.
– Te hálátlan teremtés! Ennyi minden után, amit érted tettünk! Kiemeltünk a semmiből, te meg… Márk, hát mondj már neki valamit!
– Fogd be, anya – vágta el Márk élesen, miközben le sem vette a szemét Nóráról. – Azt hiszed, megijesztesz? Azt várod, hogy könyörögjek? Menj, amerre látsz. De egy fillért sem viszel. A táskádat azért nézd át, nehogy valami olyasmit pakoltál be, ami nem a tiéd.
Nóra elmosolyodott a felrepedt ajkával. A fájdalom végigszaladt az arcán, de még csak meg sem rezzent.
– A saját holmimat vittem el. Ami pedig a tiéd, Márk, azt megtalálod az étkezőasztalon. Olvasgasd át. Remélem, kicsit kellemesebbé teszi a másnaposságodat. És a telefonomhoz ne nyúlj. Az az enyém, a saját munkadíjamból vettem. Bár megpróbálhatsz felhívni. Öt perccel azután, hogy kilépek ebből a házból, letiltom a számodat.
Azzal elment. Nem csapott jelenetet, nem magyarázkodott tovább. Egyszerűen megfordult, felkapta a táskáját, és kilépett az ajtón. A záródás halk volt, szinte nesztelen. Márk számára mégis sokkal félelmetesebbnek tűnt, mint az előző esti ajtócsapódás. Ő és az anyja ott maradtak a feszülten zengő csendben.
– Hát ez a kis dög… – sziszegte Erzsébet. – Márk, neked most azonnal…
– Azt mondtam, fogd be! – üvöltött rá a férfi, majd beviharzott a nappaliba.
Az asztalon, a tegnapról ott maradt morzsák és egy elfelejtett pohár között három dolog hevert. Márk elsőként egy papírlapot kapott fel. Banki kivonat volt. Egy számla adatai, amely Réka Kotova egyéni vállalkozó nevére szólt. A „jóváírások” oszlopában szereplő összegek láttán kiszáradt a szája. Az elmúlt év bevételei egy erős szezonban az ő saját vállalkozása profitjával vetekedtek. Úgy érezte, mintha kicsúszna alóla a padló. Éveken át abban a hitben élt, hogy Nóra rajta élősködik. Közben a nő az orra előtt épített fel valamit, amiről neki fogalma sem volt.
A második papír házasság felbontására irányuló kereset volt, vagyonmegosztási igénnyel együtt. A harmadik tárgy pedig egy régi, iskolás füzet. Márk kinyitotta, és gyorsan végigfutott a sorokon. „Ütés tarkóra.” „Kutyának nevezett.” „Hozzám vágta a távirányítót.” Minden bejegyzés mellett dátum állt, rendezett, tiszta kézírással. Az ő saját szégyene volt, gondosan dokumentálva. Ekkor értette meg igazán: a tegnap esti vendégek nem az ő oldalán álló tanúk voltak. Nóra alibijét jelentették. Láttak mindent.
Előrántotta a telefonját, és azonnal felhívta az ügyvédjét, Lászlót, azt a régi rókát, akire korábban mindig számíthatott.
– László, nagy baj van. A feleségem lelépett, beadott valami keresetet, és van egy füzet is…
A vonal túlsó végén csend támadt. Aztán az ügyvéd hangja szárazon, hűvösen szólalt meg.
– Márk, ez most kellemetlen helyzet. A feleséged egy hete járt nálunk. Elmondta, mi történik otthon. Tényekkel, iratokkal. Attól tartok, téged többé nem képviselhetünk. Összeférhetetlenség. A tanácsom annyi: keress ügyvédet. Lehetőleg nagyon jót.
A hívás megszakadt. Márk dühében a falhoz vágta a telefont. A plazmatévé felzúgott, a kép vibrálni kezdett. Erzsébet felsikoltott.
Nóra eközben egy taxiban ült, és távolodott a belvárostól az ipari övezet felé, ahol az új, bérelt lakása várta. Nem sírt. A könnyei mintha elfogytak volna. Csak valahol mélyen, a maga köré növesztett páncél alatt sajgott tompán valami. Annak a felismerésnek a fájdalma, hogy a férfi, akit valaha szeretett, észre sem vette, amikor ő az apja megmentéséért könyörgött. Márk egyszerűen meg sem hallotta.
Az új lakás mindenben az ellentéte volt annak az aranyozott kalitkának, amelyből kiszabadult. Nem volt benne csillogás, kristály, hivalkodó pompa. Fehér falak, letisztult bútorok, tágas tér és levegő. Réka forró teával teli termosszal és erős öleléssel várta.
– Megcsináltad, barátnőm. Tényleg megcsináltad. Te átkozott stratégazseni – mondta, miközben elcsuklott a hangja.
– Ez még csak a kezdet – Nóra lerogyott egy székre, lerúgta a cipőjét, és végre engedte, hogy átszakadjon benne a gát. Rázkódni kezdett a válla, zokogás tört ki belőle. De ezek nem a gyengeség könnyei voltak, hanem a késve érkező sokké. – Az apámat lúzernek nevezte, Réka. A vendégek előtt. Azt hittem, már majdnem nem szeretem őt, de ez a mondat… Mintha kést szúrt volna belém. És mégis ez vágott el tőle végleg.
Körülbelül egy órán át ültek így. Nóra aztán megmosta az arcát, ivott a teából, és kinyitotta a laptopját. Az „A terv” végrehajtási szakaszba lépett. Az első csapást Márk vállalkozására mérte. Pontosan tudta, min áll a férfi építőipari cége: egyetlen nagy szerződésen a VárosInvest nevű fejlesztővel, valamint a beszállítókkal kötött, szürke zónában mozgó megállapodásokon. Réka, aki pénzügyi elemzőként végzett, már előkészített egy névtelen levelet. Nem volt benne rágalom, csak tények és jól célzott kérdések azokról a lehetséges visszacsorgatásokról, amelyeket Márk a bizonyos építőanyag-beszállítók érdekeinek előnyben részesítéséért kaphatott. Ez nem fogja egyetlen nap alatt romba dönteni a céget. Arra viszont elég lesz, hogy a megrendelő ideges legyen, és soron kívüli ellenőrzést rendeljen el. Márknak tűzoltással kell majd foglalkoznia, nem azzal, hogy őt üldözze.
A második lépés a társadalmi elszakadás volt. Nóra megnyitotta a közösségi oldalait, amelyeket évek óta szinte kizárólag portfólióként használt. A bejegyzés már készen állt. „Nórának hívnak, enteriőrtervező vagyok. Tegnap a férjem vendégek előtt megütött, és kutyának nevezett, mert kifizettem az apám műtétjét. Nem áldozat vagyok. Tükör vagyok, amelyben az ő hitványsága látszik. Ezzel egy időben bejelentem saját, független designstúdióm indulását.”
A poszthoz csatolta az egyik munkája fotóját, egy loft stílusú nappalit, az arcát pedig elhomályosította. A hozzászólások szinte azonnal záporozni kezdtek. Volt, aki azt írta: „Erős vagy, tarts ki!”, mások azzal vádolták, hogy a saját tragédiájából csinál reklámot, de a legtöbb nő támogatást, együttérzést és bátorító szavakat küldött. Az oldal forgalma kilőtt. A fájdalomból és vérből gyúrt marketing könyörtelenül működött. Keserű volt számára, hogy így van, de ezt a keserűséget is lenyelte.
Késő délután a város szélére utazott. Egy régi, még a szocializmus idejéből maradt épülethez, ahol az a gyermekotthon működött, amelyben felnőtt. Ott várta őt Anna néni, az idős gondnok, az egyetlen ember, aki gyerekkorában valóban sajnálta, és néha meg is védte. Nórának volt egy titka, amelyet még Márknak sem mondott el. Az anyja nem halt meg akkor, ahogyan ő állította. Előbb megfosztották a szülői jogaitól, és csak később, Nóra nagykorúvá válása után hunyt el. Halála előtt azonban közjegyzőnél hagyott egy nyilatkozatot, amely szerint a felnőtt Nórát örökség illeti meg: egy kisebb ház egy járási kisvárosban, valamint némi megtakarítás egy régi betétkönyvön.
Az örökség iratait Nóra éveken át a gyermekotthon egyik régi raktárának páncélszekrényében rejtegette. Attól félt, Márk rákényszerítené, hogy adja el a házat, a pénzt pedig tegye be a közös kasszába. Most eljött az ideje, hogy magához vegye a papírokat. Ez volt a tartaléka arra az esetre, ha a terve másképp alakulna, mint reméli. Anna néni hosszan ölelte, a szemével megakadt a zúzódáson, de nem kérdezett semmit. Csak amikor Nóra elindult, keresztet vetett a háta mögött.
Ezalatt a „fenevad barlangjában” egyre nőtt a pánik. Márk fel-alá járkált a dolgozószobájában. Az ellenőrök már bekérték a dokumentumokat, a halálra rémült könyvelője pedig azt motyogta, hogy nagyon nehéz lesz mindent úgy összerakni, hogy a számok fedjék egymást. Erzsébet a nappaliban ült, csatornákat váltogatott, és időről időre odavetett valami epés megjegyzést a „hálátlan árvákról”. Márk végül nem bírta tovább. Magándetektívet fogadott. Ugyanazt az Attilát, az egykori nyomozót, akiről azt hallotta, hogy bármilyen kényes ügyet el tud intézni.
A találkozóra a detektív füstszagú, levegőtlen irodájában került sor. Márk elé dobta Nóra fényképét, majd pénzt csúsztatott az asztalra.
– Keresse meg ezt a nőt. Tudni akarom, hol lakik. És kell róla valami terhelő anyag. Bármi. Férfiak, drog, lopás, akármi, amivel porrá lehet zúzni a bíróságon.