A feldúlt nappaliban állt, a széttört poharak és tányérok csillogó szilánkjai között. Ajkán még ott volt a vér sós, fémes íze, ujjai között pedig egy kristálydarabot szorongatott. Lassan kiment az előszobába, megállt a tükör előtt, és belenézett a saját arcába. Az arccsontján már sötétlila folt kezdett szétterülni. A szeme száraz maradt. Nem sírt.
Felemelte a kristályszilánkot, megvárta, míg megcsillan rajta a lámpafény, aztán a tükörképének szemébe nézve halkan megszólalt. A hangja alig volt több suttogásnál, mégis olyan súlya volt, mintha kőbe vésték volna a szavakat.
– Te ütöttél meg, Márk. Te magad.
Ezután megtörölte a kezét, lehajolt a telefonjáért, amelyet még vacsora előtt készített elő a hangrögzítéshez, és megnyomta a mentés gombot. A felvétel háromórás volt. Rajta volt a poharak csengése, Gábor ostoba tréfálkozása, Erzsébet éles, recsegő hangja. És rajta volt az a bizonyos hang is. A pofon csattanása. Nóra elfojtott sikolya. Márk mondatai. Tökéletes, tiszta lenyomata annak, ami történt.
Bement a hálóba, és belülről ráfordította a reteszt az ajtóra. A szekrény alsó polcáról, az ágyneműk alól előhúzta a régi, de még mindig erős laptopját, amelyről Márk azt hitte, rég használhatatlan. Felnyitotta. A képernyőn egy mappa jelent meg: „A káosz szerkezete”. Benne több dokumentum sorakozott. „Vagyon”, „Tanúk”, „A terv”, „B terv”. Nóra az „A terv” nevű fájlt nyitotta meg, és hideg pontossággal módosítani kezdte a bejegyzéseket. A keze néha megremegett, de a gondolatai olyan élesen működtek, mint talán még soha.
Eszébe jutott, milyen volt hat évvel korábban, amikor megismerte Márkot. Árvaként nőtt fel, intézetben, család nélkül, bizonytalan jövővel. Márk akkor sikeresnek, erősnek, felnőttnek tűnt. Olyan embernek, aki mellett végre normális élet várhat rá. Udvarolt neki, szépen, figyelmesen, ahogy a filmekben szokás. Azt mondta, tehetséges. Azt ígérte, nem hagyja elveszni. Az esküvőjük nem volt fényűző, de méltó és elegáns.
Egy hónappal a házasságkötés után Márk először csak finoman, később már parancsoló hangon kérte, hogy mondjon fel. „Minek neked az a pár forint? Te múzsa vagy. Engem kell inspirálnod. Az otthon legyen a vásznad.” Nóra akkor engedett. Ő, akinek a lakberendezési terveit már a főiskolán dicsérték, lassan háziasszonnyá zsugorodott. Aztán ott volt a lakás, amelyet Márk szülei „nászajándékba” adtak nekik. Pontosabban adtak volna, mert papíron végül Erzsébet nevére került, mondván, így kedvezőbb adózási szempontból. Nóra akkor nem tulajdonított ennek jelentőséget. Szerette Márkot, és hitt neki.
Három éve következett be az első valódi törés. Egy céges rendezvényre készült, ahová Márk megígérte, hogy elviszi, és pénzt kért egy új ruhára. Márk aznap ideges volt egy meghiúsult üzlet miatt. Egy köteg bankjegyet vágott az arcába, majd amikor Nóra lehajolt, hogy összeszedje, belerúgott. Utána térden állva könyörgött bocsánatért, arany ékszert vett neki, esküdözött, hogy csak a feszültség tört ki belőle. Nóra megbocsátott. De azon az éjszakán, amikor a fürdőszobában hangtalanul nyelte a könnyeit, elővett egy sima kockás füzetet. Ez lett a „Szégyenfüzet”. A könyvek mögé rejtette a felső szekrényben, és attól kezdve mindent beleírt.
Nem csak az ütéseket. A mondatokat is. Március 12.: „Ma az anyja előtt azt mondta, neveletlen korcs vagyok, mert rossz helyre tettem a csészét.” Június 18.: „Hozzám vágta a távirányítót, mert megkértem, ne dohányozzon a hálóban. Azt mondta: itt én senki vagyok.” December 5.: „Rákényszerített, hogy a havi pénzünk felét utaljam át Erzsébetnek. Mondtam, hogy így nekünk sem marad elég. Azt felelte: majd megtanulod, hogyan kell tisztelned engem. Aztán tarkón ütött.” A füzet idővel titkos naplóvá vált. Kapaszkodóvá. Bizonyítékká arra, hogy nem őrült meg, és nem igaz, hogy valóban az a senki, akinek Márk nevezte.
Közben Nóra apránként, óvatosan cselekedni kezdett. Úgy szőtte a saját hálóját, mint aki tudja, hogy egyetlen rossz mozdulat mindent tönkretehet. Azt mondta, csak „magának rajzolgat”, és az interneten keresztül megszerezte az első megbízóit. Eleinte nevetségesen kevés pénzért készített terveket garzonlakásokhoz. Márk ezen csak nevetett. „Legalább lefoglalod magad valamivel, csak a lakás legyen rendben.” Nórának azonban épp erre a látszatra volt szüksége.
Valamilyen ürügy kellett, hogy eljárhasson otthonról. Azt hazudta, jógára jár. Havonta egyszer valóban elment egy órára, a többi alkalommal viszont építkezéseket, barkácsáruházakat és ügyfeleket látogatott. Később Réka segítségével, aki az egyetlen barátnője volt, és akivel együtt nőtt fel az intézetben, bejegyeztettek egy egyéni vállalkozást. Réka lett a kis tervezőiroda nyilvános arca. A bevételek egy rejtett számlára érkeztek, amely ehhez a vállalkozáshoz tartozott, és amelynek létezéséről Márknak sejtelme sem volt.
Nóra gyűjtögetett. Tudta, hogy nem sétálhat ki egyszerűen az ajtón. Jelenetet rendezni? Rendőrt hívni? Túl sok hasonló történetet hallott már. Egy pénz és saját lakás nélküli nőre könnyen rásütik, hogy hisztérikus, aztán vagy az utcára kerül, vagy ami még rosszabb, visszaküldik oda, ahonnan menekülni próbált. Nórának terv kellett. És ezen az estén a terv végre működésbe lépett.
Megcsörrent a telefon. A kijelzőn Réka neve világított.
– Nóra, láttam a rögzített posztodat. Miért nem veszed fel? Mondd, hogy nincs baj! – Réka hangja remegett az aggodalomtól.
– De, baj van – felelte Nóra csendesen. – Illetve most már nincs. Felvetted a beszélgetést az ingatlanossal?
– Igen, persze. A külvárosi lakás három hónapra előre ki van fizetve, a kulcs nálam van. De Nóra, ez az ember veszélyes. Gyere hozzám. Legalább ma éjszaka aludj nálam.
– Nem. Először hozzád menne. Ismered, hogy gondolkodik. A feleséget a barátnőjénél kell keresni, nem igaz? Réka, reggelig itt kell maradnom. Látleletet kell vetetnem, mindent hivatalosan rögzíteni. Te akkor vagy biztonságban, ha távol maradsz. Megoldom.
– Biztos vagy benne, hogy mindent végig tudunk csinálni?
Nóra a telefon elsötétült kijelzőjében megpillantotta a saját arcát.
– Észre sem fogja venni, hogy eltűntem, amíg fel nem ébred az anyukája. Vagy amíg meg nem éhezik. Holnap kezdődik majd az igazi cirkusz. Aludj.
Letette, és összekészítette magát. A táskát valójában már egy héttel korábban bepakolta. Csak a legfontosabbakat tette bele: iratokat, laptopot, a munkáit tartalmazó külső merevlemezt, egy régi fényképet az apjáról és az anyjáról még abból az időből, mielőtt az anyjától megvonták a szülői jogokat, valamint néhány ruhát. Mindent, amit Márk pénzéből vettek, vagy amit tőle kapott, szépen visszaakasztott a szekrénybe. Némelyik ruháról még a címkét sem vágta le, pedig hordta őket; Márk szerette ellenőrizni, mire költ.
A konyhaasztalon három dolgot hagyott. Az egyéni vállalkozása számlakivonatát, hogy Márk értse: nem nincstelen eltartott volt mellette. A válókereset másolatát, rajta a megjegyzéssel: „Az eredeti az ügyvédnél.” És a „Szégyenfüzetet”, nyitva az utolsó bejegyzésnél, amelyet egy órával korábban reszkető kézzel írt bele: „Április 15. Ütés tanúk előtt. Kristály eltörve. Száj felszakadva. Vége.”
Az éjszaka egyetlen percét sem aludta át. A nappali sötétjében ült, és figyelte, ahogy a panorámaablakokon túl lassan szürkülni kezd az ég. Nyolc óra körül lépteket hallott a vendégszoba felől. Erzsébet felébredt. Kisvártatva a konyhába ment. Csend következett. Aztán felcsattant a rekedt, sértett, önigazoló hangja:
– Nóra! Hol a reggeli?
Senki nem válaszolt. A hűtő ajtaja csapódott, serpenyők zörögtek. Aztán Erzsébet újra rákezdte, most már panaszosan elnyújtva fia nevét:
– Mááárk! A feleséged teljesen elszemtelenedett. Ebben a házban egy falat meleg étel sincs! Hol van ez a semmirekellő?
Márk nagyjából kilenc körül ért haza. Gyűrött volt, dühös, és nehéz alkoholszag lengte körül. Mogorván lerúgta a cipőjét, aztán egyenesen a konyha felé indult, ahonnan az anyja siránkozása hallatszott. Nóra ekkor már felöltözve állt a hálószoba ajtajánál, a táskája a lábánál pihent. Várt.
Márk belépett a konyhába, megpillantotta az üres tűzhelyet, és még sötétebb lett az arca.
– Hol van Nóra? – mordult fel.
– Honnan tudjam, kisfiam? Felkeltem, és sehol sem volt. Talán a holmijai sincsenek meg? – Erzsébet végre elszakadt a hűtő tartalmától, és körbenézett.
Márk sietős léptekkel a hálóba ment. Feltépte a szekrényajtót. Üres vállfák fogadták. Az ő ajándékai katonás rendben lógtak egymás mellett, de Nóra kedvenc farmerje, pulóvere és fehérneműi eltűntek. Kirántotta az íróasztal fiókját: nem voltak ott az iratai, a régi lejátszója, a töltője sem. Visszarontott a folyosóra, és ott egyenesen szembetalálta magát Nórával.