A kristály csengése még mindig ott vibrált Nóra fülében. A parkettán szétszóródott szilánkokat nézte, meg azt a sötétbordó cseppet, amely felszakadt ajkáról hullott le, majd beleitta magát a kézzel hímzett szalvétába. Közben különös, szinte pengő ürességet érzett magában. Nem olyat, amilyet a fájdalom hagy maga után. Nem, a fájdalom majd később érkezik, amikor az adrenalin elcsitul. Most valami más tágult a bordái alatt: a tökéletes, hideg, kristálytiszta felismerés üressége. Hat éven át egyszer sem látott ilyen élesen.
Márk fölé magasodott, nehézkesen lélegezve; drága konyak szaga és nyers düh áradt belőle. Az arca, amely néhány perccel korábban még ápolt, simára igazított, gondosan borostás és magabiztos volt, most vörös foltokban égett. Ökölbe szorította a kezét, majd újra kiengedte. Ugyanazt a kezét, amellyel az imént végigcsapott Nóra arccsontján.
– Nesze, te korcs, és ne pofázz vissza. Azt mondtam, utald át.
A hangja tompán jutott el hozzá, mintha vastag vattarétegen át hallaná. Nóra lassan oldalra fordította a tekintetét. Erzsébet asszony, az anyósa, egy széken ült, olyan egyenes háttal, mintha karót nyelt volna. Halvány, hideg szemében sem ijedség, sem együttérzés nem látszott. Csak undorral kevert elégedettség, és némi bosszúság amiatt, hogy a menye tönkretette a gondosan előkészített vacsorát. Gábor, Márk üzlettársa, tátott szájjal dermedt meg. Eszter, a kísérője, manikűrözött ujjaival a férfi zakóujjába kapaszkodott, lefelé húzta, és hangtalanul formálta a szavakat: „Ne avatkozz bele, ez az ő családjuk.” Család. Nóra kis híján hangosan felnevetett ettől a szótól.
Pedig az este hibátlanul indult. Vagyis pontosan úgy, ahogyan Márk szerette. A szokásosnál korábban ért haza az irodából, futtában megcsókolta Nóra halántékát, és odavetette:
– Anyám egy óra múlva itt lesz. Teríts úgy, ahogy szeretem.
Azzal eltűnt a fürdőszobában. Nóra pedig megterített. Almával sült kacsa, háromféle előétel, a saját különleges salátája, amely miatt már reggel hatkor talpon volt. Mire Gábor és Eszter megérkezett, a lakásban már ott lebegett a jómód és a gondosan felépített siker illata. A kétszintes otthon az új lakóparkban, a padlótól mennyezetig érő ablakokkal, makulátlanul ragyogott. Minden drága kiegészítő a helyén állt, mindegyiket Nóra választotta ki, a tervezői ízlésével, amelyet Márk kizárólag e falak között engedett érvényesülni.
Az első pohárköszöntő a „biztos családi hátországra” szólt. Márk választékosan beszélt, közben Gábor felé pillantgatott.
– Ha egy férfinak otthon rend és nyugalom van, akkor az üzlet is szárnyal – jelentette ki magabiztosan.
Gábor készségesen bólogatott. Nem véletlenül: abban reménykedett, hogy beszállhat Márk új projektjébe, és az egész vacsora tulajdonképpen arra szolgált, hogy megpuhítsa a nála erősebb, leendő partnert. Erzsébet asszony kőmerev arccal ült az asztalnál, villájával a kacsát piszkálta, és egész tartásával azt sugallta, hogy őt ugyan nem lehet elkápráztatni ezzel a fényesre suvickolt jóléttel. Pontosan emlékezett rá, honnan jött Nóra, és soha nem mulasztotta el, hogy ezt a menye se felejtse el.
A pénzről szinte mellékesen kezdtek beszélni. Erzsébet asszony előbb a felszökött vérnyomására panaszkodott, aztán arra, hogy a kerületi szakrendelő kardiológusa „gyilkos fehér köpenyben”, és hogy igazi csodákra kizárólag egy izraeli klinikán képesek. Márk hallgatta, és közben megfeszült az állkapcsa. Amikor Nóra éppen behozta a desszertet, elkapta a tekintetét, majd olyan hanyag, uralkodói hangon szólt oda neki, mintha cselédnek adna utasítást:
– Utalj anyámnak a közös tartalékból. Most. Már átküldte a számlaszámot.
A nappalira csend ereszkedett. Még Gábor is abbahagyta a rágást. Nóra letette a tiramisus tálat az asztalra, aztán kiegyenesedett. A szíve nagyot zuhant, mintha a gyomrába szakadt volna, de a hangja egyenletesen, szinte nyugodtan csengett.
– Nem tudom. Azon a számlán már nincs pénz.
Márk elsőre fel sem fogta, mit hall. Elmosolyodott, mintha gyenge tréfának tartaná. Csakhogy Nóra egyenesen nézett rá, és volt valami új, számára ismeretlen a pillantásában. Hiányzott belőle a megszokott, bocsánatkérő lágyság.
– Hogy érted, hogy nincs? Mit csináltál vele? – A hangja élesen megfeszült.
– Átutaltam apa műtétjére. Egy órával ezelőtt. Három napja próbálom elmondani neked, de sosem voltál elérhető. Ma behelyezték a sztenteket. Az orvos azt mondta, órákon múlt az élete. Sajnálom, hogy nem kértem külön engedélyt arra, hogy a saját apám életére költsek.
Az utolsó mondatában mégis volt egy kevés kihívás. Nem bírta visszanyelni. És éppen ez, az idegenek előtt kimondott ellenkezés lett az a gyufa, amelyet benzineskannába dobnak. Márk arca eltorzult a dühtől. Nem is a pénz miatt. A nagyjából egymillió-kétszázezer forint nem ingatta volna meg az üzletét. Más robbantotta fel benne az indulatot: Nóra nemet mondott. Ráadásul mások előtt. Ő, a felesége, az ő tulajdona, megkérdőjelezte a szavát, a tekintélyét, azt a szerepet, amelyben családfőként tetszelgett.
– Engem szégyenítesz meg az anyám előtt? Mások előtt? – sziszegte, miközben felpattant a székről.
Nóra észrevette, ahogy kifehérednek az ujjpercei a nehéz asztali kés markolatán. Ösztönösen hátralépett egyet.
– Márk, beszéljük meg nyugodtan, ha elmentek a vendégek. Ez a mi családi ügyünk – mondta halkan, de határozottan.
Ám a férfi már nem hallotta. Egyetlen lépéssel előtte termett, és lendült a keze. Széles, színpadias mozdulat volt, mintha közönségnek játszana. Az ütés az arccsontját érte, forró hullámként futott végig a halántékáig. Nóra megingott, belekapaszkodott a tálalószekrény szélébe, de nem tudta megtartani magát. A poharak csörömpölve zuhantak le. Egy kristálydarab megvillant a csillár fényében, aztán az ölébe esett. Nóra gépiesen rámarkolt, és érezte, ahogy az éles perem belevág a bőrébe. Vércseppek hullottak a parkettára. És ekkor, ezeket a cseppeket bámulva hallotta meg Márk üvöltését:
– Nesze, te korcs, és ne pofázz vissza!
Utána csönd lett. Gábor falfehéren ült a helyén, Eszter rémülten simult hozzá. Erzsébet asszony összepréselte a száját, és Nóra feje fölött elnézve kijelentette:
– Addig hajszolta a férjét, míg ez lett belőle. Ki látott már ilyet, csak úgy elszórni a pénzt, a ház urának megkérdezése nélkül… Nem véletlenül figyelmeztettem a fiamat.
Nóra lassan talpra állt. A felrepedt ajka lüktetett, a szájában sós íz terjengett. Nem sírt. Kinyitotta a tenyerét, ránézett a véres kristályszilánkra, majd óvatosan letette az asztal szélére. Tekintete találkozott Márkéval. Nem volt benne félelem. Csak üresség. Ugyanaz a pengő, tökéletes, mindent elnyelő üresség. És ebben az ürességben, akár egy távoli villámlás, átfutott rajta a gondolat: „Erre a pillanatra vártam hat éve. Köszönöm, hogy tanúk előtt tetted.”
Kézfejével letörölte a vért, majd olyan nyugalommal szólalt meg, hogy Eszter hátán végigfutott a hideg.
– Három nappal ezelőtt a kardiológus azt mondta, hogy ha sürgősen nem ültetik be a sztenteket, apám meghal. A megyei kardiológián fekszik. Háromszor próbáltam beszélni veled, Márk. Hétfő reggel azt mondtad: „Később, értekezletem van.” Kedden este csak annyit vetettél oda: „Apád egész életében vesztes volt, most sem lesz semmi baja.” Szerdán haza sem jöttél éjszakára. Ma reggel döntöttem. És igen, átutaltam azt a pénzt, amelyről azt hittem, közös. Mert egy ember életéről volt szó. A te apósodéról, Márk. Elfelejtetted?
Márk kinyitotta a száját, de nem talált szavakat. Gábor kihasználta a beállt szünetet, hirtelen felállt, zavartan mentegetőzött, és magával húzta Esztert. A nő már nem ellenkezett, csak rémült, ugyanakkor furcsán csodálattal teli pillantásokat vetett Nórára. A bejárati ajtó tompán becsapódott mögöttük. Erzsébet asszony látványosan eltolta maga elől a tányért.
– Reggel első dolgom lesz elmenni. Ebben a házban sértegetnek engem. Fiam, remélem, rendet teszel. És kísérj be a szobámba, mert az idegességtől alig állok a lábamon.
Márk mintha ekkor tért volna magához. Villámló szemmel nézett Nórára, az asztalra dobta a szalvétát, és fogai között préselte ki:
– Ezt még megbeszéljük. Holnap. Most viszont ki kell szellőztetnem a fejem.
Azzal elment. Egyszerűen kilépett az éjszakába, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegtek az ablaküvegek. Az anyósa összeszorított ajakkal vonult a vendégszoba felé, selyemköntöse halkan susogott utána. Nóra pedig magára maradt.