— Te nem vagy normális! — tört ki Gergőből fuldokolva, miközben a kabátujját az orrára szorította. — Elmebeteg vagy!
— CSEND! — Eszter úgy perdült az apósa felé, mintha ostor csattant volna. — Maga pedig, László, egy vén élősködő! Azt hitte, nem jöttem rá, hogy hamis meghatalmazással a saját nevére íratta a nyaralót? Hallgattam, mert azt hittem, van még család. De család már NINCS! Mindegyiküktől undorodom!
Az egész teste rázkódott. Nem egyszerű dühkitörés volt ez, hanem mintha évek óta elfojtott robbanás szakította volna szét belülről. Minden megaláztatás, minden lenyelt sértés, minden gúnyos pillantás egyszerre zúdult rájuk. Benedek falfehéren állt. Könnyekre számított, könyörgésre, esetleg halk, megtört szemrehányásra. Arra nem készült fel, hogy a felesége ilyen elemi erővel fordul ellene. És most, először talán életében, félt tőle.
— Takarodjanak innen — mondta Eszter hirtelen egészen halkan. A hangja a sikoltásból egyetlen pillanat alatt dermesztő suttogássá változott. — Vagy mégsem. Inkább én megyek. Maguk pedig maradjanak csak itt. Ebben a fertőben.
5. rész – A váratlan végkifejlet
— Menj is! — vágta rá László, kétségbeesetten próbálva megőrizni a tekintélye utolsó morzsáit, bár a szeme már patakzott a bűztől. — A lakás Benedeké! Lecseréltetjük a zárakat!
Eszter már az ajtónál járt, de erre visszafordult. A tekintetében nyoma sem maradt az iménti őrületnek. Csak jeges, tiszta megvetés ült benne.
— Benedek — szólalt meg nyugodtan. — Te soha nem olvastad el rendesen a lakás papírjait, igaz? Annyira lefoglalt a saját „zsenialitásod”, hogy még a közjegyzőhöz sem voltál hajlandó eljönni, amikor megvettük.
— Mi? — Benedek bambán pislogott. — Anya adta a pénzt… megvettük…
— Az édesanyád, Katalin, okos asszony. Gyűlöli az apádat, és megveti azt az embert, akivé mellette váltál. A lakás és a műhely az én nevemen van. Ajándékozási szerződéssel kaptam tőle. Az én különvagyonom. Nem közös szerzemény.
Olyan csend zuhant a szobára, mintha mindenki egyszerre felejtett volna el levegőt venni. Még a széttört fiola rothadó, maró szaga is háttérbe szorult egy pillanatra.
— Hazudsz… — lehelte Benedek.
— Réka, mutasd meg nekik — biccentett Eszter.
A barátnője elővett a mappából egy földhivatali tulajdoni lap másolatát, és odadobta az asztalra.
— Huszonnégy órájuk van kiköltözni — közölte Réka száraz, tárgyilagos hangon. — Utána jön a fertőtlenítő brigád és a biztonsági szolgálat. Ha bármit megpróbálnak kivinni a műhelyből, az lopásnak minősül. A gépek egyébként szintén Eszter egyéni vállalkozásának nevén vannak. A számlák megvannak.
Benedek rávetette magát a papírra. Úgy remegett a keze, hogy a sorok ugrálni kezdtek a szeme előtt. „Tulajdonos: Eszter…” A betűk kegyetlenül egyértelműek voltak.
— De… de velem mi lesz? — emelte fel a fejét, és úgy nézett a feleségére, mint egy megvert kutya. — A cselló? Holnap jön érte az ügyfél… Eszter, emberek vagyunk…
— Emberek — bólintott Eszter. — Te viszont parazita vagy. A csellót elviheted. Emlékbe. Az én bevonatom nélkül egy hónapon belül kiszárad és szétreped.
— Eszter! Nem kerülhetek az utcára! Vivien…
— Ó, igen, Vivien — húzódott gonosz mosolyra Eszter szája. — A pótkártyáidat letiltottam. Az én számlámhoz voltak kapcsolva, drágám. Erről sem tudtál, mert a pénzügyeket is én intéztem. A kis Viviened valószínűleg épp a kasszánál fogja megtudni, hogy az ő nagylelkű támogatója valójában csődbe ment. Kétlem, hogy ezek után hazasietne hozzád.
Benedek lerogyott a karosszékbe. Abba a bizonyos, gondosan kiválasztott, régi darabba. A világa egyetlen mozdulattal omlott össze. Nem maradt „Stradivari titka”, nem maradt lakás, műhely, pénz, szerető, sem pedig a köré épített legenda. Gergő már oldalazva igyekezett a kijárat felé, zavartan motyogva valami halaszthatatlan ügyről. László vörös arccal kapkodta a levegőt, részben a dühtől, részben a szagtól, és lassan felfogta: a drága fiacskájának mostantól nála kell majd meghúznia magát, abban a szűk, külvárosi egyszobás odúban.
Eszter kitárta az ajtót. A lépcsőházból friss levegő ömlött be, mintha maga a külvilág akarná kisöpörni onnan a rothadást.
— Az idő indul — mondta.
Aztán kilépett, és a sarkai élesen kopogtak végig a folyosón.
Benedek mozdulatlanul ült, és a saját kezét bámulta. Még mindig képtelen volt elhinni, hogy ez vele történik. Azt hitte, markában tartja a sorsot, pedig mindössze egy idegen pénztárcába kapaszkodott, amelyet most könyörtelenül rácsaptak az ujjaira. Ő, a „Nagy Mester”, egy darab fával és záptojásszaggal maradt egyedül. És ez a bűz hirtelen már nem is tűnt idegennek: pontosan olyan volt, mint az élete valódi illata.