– Eszterkém, Krisztinával átbeszéltük a dolgot, és arra jutottunk, hogy a prémium betétemen félretett pénzből Márknak veszünk egy garzont – közölte Gábor derűs nyugalommal, miközben ügyesen felszúrt a villájára egy darab pácolt laposhalat. – Huszonkét éves a fiú, ideje leválnia az anyjáról, és elkezdenie a saját életét.
Eszter mozdulatlanná dermedt, kezében a kristály salátástállal. A tágas nappaliban megterített ünnepi asztal roskadozott a fogásoktól; Gábor negyvenhatodik születésnapját ünnepelték. Eszter két teljes napot töltött főzéssel: kacsát sütött savanykás almával és áfonyás mártással, réteges salátákat állított össze, majd egy emeletes Napóleon-tortához olyan vékony lapokat nyújtott, hogy estére belesajdult a válla. Annyira kimerült, hogy már az ételek ízét sem érezte, mégis igyekezett kedvesen mosolyogni a vendégekre. Igaz, vendégből nem akadt sok: csak Gábor nővére, Krisztina érkezett, meg annak felnőtt fia, Márk, aki egész este le sem vette a szemét a telefonjáról.
– Miféle megtakarításról beszélsz? – kérdezte Eszter halkan, miközben óvatosan letette a tálat a terítőre. – Arról a tizennyolc millió forintról, amit három éve gyűjtünk egy vidéki házra?
– Ugyan már, Eszter, miért kell mindent ennyire anyagiasan felfogni? – Gábor úgy fintorgott, mintha citromba harapott volna, aztán megtörölte a száját a lenvászon szalvétával. – A ház ráér. Nekünk a városban is tökéletesen megfelel. A srác helyzete viszont sürgős. Krisztina nem lakhat örökké vele egy kétszobás lakásban. Márknak kell egy saját tér, ahonnan elindulhat. Család vagyunk, kötelességünk segíteni egymást. Ráadásul a pénz az én számlámon van, jogom van úgy rendelkezni vele, ahogy az a család javát szolgálja.
A vele szemben ülő Krisztina elégedetten elmosolyodott, és újabb szelet kacsáért nyúlt. Közel járt az ötvenhez, de soha egyetlen munkahelyen sem maradt három hónapnál tovább. Hol migrénre panaszkodott, hol a rossz levegőre, hol arra, hogy az élet igazságtalan vele.
– Eszterkém, te olyan sikeres asszony vagy, majd megkeresed újra – csilingelte negédes hangon a sógornője. – Saját céged van, tehetős ügyfeleid. Gábornak pedig törődnie kell az unokaöccsével. Ebben a korban a fiúnak már szüksége van hová felvinnie egy lányt.
Eszter Márkra nézett. A „fiú” márkás sportcipőben ült az asztalnál – amit egyébként Eszter pénzéből kapott az előző karácsonyra –, és lustán rágcsált egy salátalevelet, anélkül hogy egyetlen pillantásra is méltatta volna őt.
Eszter mellkasában hideg, súlyos zsibbadás kezdett szétterülni. Negyvenhárom éves volt, és az elmúlt tizenöt évet úgy dolgozta végig, mintha egy végtelen túlélőversenyen futna. Könyvvizsgálóként és egy kisebb könyvelési outsourcingiroda tulajdonosaként kereste a kenyerét. Tíz különböző vállalkozás ügyeit vitte: építőipari cégekét, éttermekét, magánklinikákét. A hétköznapjai egyeztető jegyzőkönyvekből, adóbevallásokból, ellenőrökkel folytatott vitákból, zárolt bankszámlák felszabadításából és beszámolási időszakokban átvirrasztott éjszakákból álltak. A sok monitor előtt töltött órától romlott a látása, a nyaki gerincfájdalom pedig szinte állandó társává vált.
Gábor ezzel szemben független üzleti mentor és stratégiai fejlődési tanácsadóként mutatkozott be. A gyakorlatban ez annyit jelentett, hogy délelőtt tizenegyig aludt, aztán hosszan zuhanyozott drága tusfürdőkkel, filter nélkül, gondosan elkészített kávét főzött magának, majd terjedelmes posztokat írt a közösségi oldalakra a delegálás fontosságáról és a sikeres siker titkairól. Néha beesett hozzá egy-egy véletlen ügyfél, aki aprópénzt fizetett a hosszan hömpölygő tanácsaiért. A család anyagi biztonsága valójában teljes egészében Eszter vállán nyugodott.
Ő fizette ki a háromszobás lakásuk hitelét, forintról forintra összekaparva a törlesztőket. Ő vásárolta az élelmiszert, ő rendezte a rezsit, a benzint és mindkét autó biztosítását. Gábor viszont szerette a látványos, kényelmes életet: rendszeresen kézműves sajtokat vásárolt.