Tekintete végigsiklott a helyiségen, mintha nem is szobát nézne, hanem kárfelmérést végezne.
— Hol van az üveg? A kék, amin az „O–12” jelzés áll? — Benedek nem vesztegette az időt kerülőutakra. — Add vissza, és nagylelkű leszek: elviheted a maradék holmidat.
— Az az én fejlesztésem, Benedek. Az én szellemi tulajdonom.
— Miféle tulajdonról hadoválsz?! Házastársak vagyunk! Ami van, közös! — csattant fel vinnyogó hangon. — Neked kötelességed támogatni engem! Én alkotok, te pedig biztosítod mögöttem a hátországot!
Ekkor kivágódott a konyhaajtó. László nem bírta tovább, berontott közéjük.
— Ide figyelj, te nagyokos! — üvöltötte, nyálat fröcskölve. — Add ide azt a lakkot, te semmirekellő! Tíz évig a fiam nyakán éltél, az ő kenyerét etted! Most meg tönkretennéd az üzletét? Porig alázlak, érted? Tudod te egyáltalán, ki vagyok én?
— Tudom — Eszter szemhéja sem rebbent. — Maga az az ember, aki a kilencvenes években elivott két gyárat, most pedig abból a nyugdíjból él, amit a fia a feleségétől ellopott pénzből egészít ki.
— Micsoda?! — László arca bíborszínűre váltott. — Hogy merészeled… Gergő, mondd már meg neki!
Gergő lomhán előkerült mögüle, almát rágcsálva.
— Eszti, komolyan, ne feszítsd túl a húrt. Add vissza azt az üveget, és váljunk el kulturáltan. Benedek még kártérítést is ad majd. Később. Ha eladta a hangszert.
— Nem. — Eszter hangja keményen csattant. — Évekig nyeltem. Eltűrtem a megcsalásaidat, Benedek. Tudtam minden kis „múzsádról”. Elviseltem az apádat, aki meddő, haszontalan virágnak nevezett. Tűrtem, hogy az én honoráriumaimat költsd azokra a hangszerekre, amelyeket senki sem akart megvenni, amíg én meg nem adtam nekik a hangjukat.
— Fogd be! — ordított Benedek. — Én vagyok a mester! Én! Az én kezem formálja meg őket!
— A te kezed legfeljebb tűzifát gyárt — vágta rá Eszter jeges nyugalommal. — Az én impregnálásom nélkül a kárpáti lucfenyőd úgy szól, mint egy krumplis láda. Nulla vagy, Benedek. Egy felfuvalkodott üresség, akit a saját beképzeltsége tart egyben.
— Te rohadt…! — Benedek lendítette a karját.
Réka azonnal előrelépett, de Eszter egyetlen mozdulattal megállította.
Abban a pillanatban valami elszakadt benne. Az a rugó, amelyet évek megaláztatása, lenézése és hallgatásra kényszerített dühe préselt össze, végre elpattant. Az arca eltorzult, de nem sírástól: vad, félelmetes harag ült ki rá. Aztán hirtelen felnevetett. Hangosan, hátborzongatóan, már-már hisztérikusan.
— Meg akarsz ütni? Hát üss! — sikoltotta olyan erővel, hogy a szekrény üvegei beleremegtek. Benedek hátrahőkölt. Ilyennek még soha nem látta Esztert. Mindig csendes volt, alkalmazkodó, „kényelmes”.
— GYERÜNK! MIRE VÁRSZ? — Eszter ledobta a táskáját a padlóra, és közelebb lépett hozzá. — Csak a szádat jártatni vagy ilyen bátor? Szánalmas lúzer! Azt hitted, majd a párnába sírok? Hogy könyörögni fogok, hogy gyere vissza?
— Eszter, nyugodj meg… — dadogta Benedek, miközben hátrált, és nekiütközött a munkapadnak. László is elnémult; láthatóan letaglózta ez a roham. Eszter dühe szinte tapinthatóvá vált, betöltötte a műhelyt, és kiszorította onnan a levegőt.
— ÉN NYUGODT VAGYOK! — üvöltötte, a hangja ugyan éles sikolyba csapott át, de ez már nem kétségbeesés volt, hanem a sarokba szorított vadász győzelmi hangja. — Lakkot akartál? MEGKAPOD!
A táskájához rántotta magát, kikapott belőle egy apró kémcsövet, és teljes erőből Benedek feje fölé, a falhoz vágta. Az üveg szilánkokra robbant, a szobát pedig egyetlen másodperc alatt elárasztotta a rothadás és a kénhidrogén fojtogató, maró bűze. Koncentrátum volt: Eszter mikroszkopikus mennyiségben használta különleges, állati eredetű illatjegyek megidézésére. Tisztán azonban szinte biológiai fegyvernek hatott.
— LÉLEGEZZETEK! — kacagott Eszter tébolyultan. — Ez a lelked szaga, Benedek! Ez a jövőd illata! Mind azt hittétek, gyenge vagyok? Hogy védtelen vagyok? Mérgeket és ellenmérgeket készítek, idióták! Vegyész vagyok! Pontosan tudom, hogyan kell két cseppet összekeverni, hogy a saját bűzötöktől fulladjatok meg.