Az erkély korlátjának támaszkodva Eszter a város fényeit nézte, és úgy érezte, egyetlen csepp ereje sem maradt a harcra.
— Nem bírom tovább, Katalin asszony. Ha Benedek válni akar, hát megkapja a válását.
— Eszter, te okos nő vagy, de most úgy beszélsz, mint aki az eszét is otthagyta abban a házban! — csattant fel az anyósa. — Miféle válásról beszélsz? Nem elengedni akar, hanem kifosztani! László már telebeszélte a fejét. Azt hiszik, a „Stradivari titka” Benedek érdeme. Fogalmuk sincs arról…
— Senkinek sincs fogalma róla — vágott közbe Eszter halkan. — És jobb is, ha ez így marad.
Ugyanekkor abban a házban, amelyet Eszter alig néhány órája hagyott el, rögtönzött haditanács gyűlt össze. A súlyos, tölgyfa étkezőasztalnál Benedek ült, mellette Gergő, velük szemben pedig Benedek apja, László: kemény arcú, bulldogra emlékeztető férfi, akinek a tekintetében uzsorások hideg számítása ült. Vivien közben körülöttük sertepertélt, teát töltögetett, és görcsösen igyekezett úgy viselkedni, mintha máris ő lenne a ház úrnője.
— Na végre, fiam! — csapott László a tenyerével az asztalra. — Rég meg kellett volna szabadulnod attól a szürke kisegértől. Egy asszonynak tudnia kell, hol a helye, ez meg elhitte magáról, hogy valaki. Nagy üzletasszony, mi? Mennyit hozott havonta? Aprópénzt!
— Azért nem egészen aprópénzt, apa — próbálkozott bizonytalanul Benedek. — A műterem bérleti díját ő fizette, és az alapanyagok nagy részét is ő szerezte be…
— Ugyan már, ne nevettess! — legyintett az apja. — Most eladod azt a csellót a gyűjtőnek tizenkétmillió forintért. Tizenkettőért, érted? Gazdag ember vagy, Benedek. Neked olyan nő kell, mint Vivien: mutatós, elegáns, rangot ad. Eszter meg? Farmerben mászkált állandóan, és valami füves kotyvaléktól bűzlött. Szégyen volt ránézni.
— Ha már a csellónál tartunk — szólt közbe Gergő, előrehajolva. — A vevő holnap jön. Már csak az utolsó lakkréteget kell felvinni. Azt a bizonyosat. A saját „védjegyedet”. Hol van a tégely?
Benedek homloka összerándult. Felállt, és átsietett a műhelyhez kapcsolódó kis laborhelyiségbe. A szekrényben rendszerint sötét üvegcsék és felcímkézett edények sorakoztak. Eszter csak „kémiakuckónak” nevezte azt a részt. Benedek viszont mindig undorodva kerülte, mert méltóságán alulinak tartotta, hogy egy bútorasztalos és hangszerkészítő vegyszerekkel bíbelődjön.
Kinyitotta a szekrényajtót.
Üres volt.
— Hm… — matatott végig a polcokon, mintha a hiányzó üveg csak elbújt volna valahová. — Ez furcsa.
— Mi van már? — dörrent rá László a másik szobából.
— A lakk… nincs itt.
— Hogyhogy nincs itt? — László nehézkes léptekkel beviharzott a laborba. — Hiszen te főzöd! A dédapád receptje alapján, nem?
Benedek tarkóján hideg verejték indult el. A dédapai recept csupán jól hangzó mese volt, amit az ügyfeleknek adtak elő. Valójában öt évvel korábban, amikor Benedek hegedűi repedeztek, és úgy szóltak, mint a vékony rétegelt lemezből összetákolt dobozok, Eszter — végzettségét tekintve vegyész — fejlesztette ki azt a különleges pác- és lakkrendszert. Az anyag molekuláris szinten változtatta meg a fa szerkezetét, és olyan akusztikai tulajdonságokat adott neki, mintha évszázadok óta érlelt faanyagból készült volna. Benedek csak fogta a kész tégelyt, és felkente. Soha nem kérdezte meg, hogyan működik.
— Eszter vitte el, valószínűleg — morogta.
— Akkor hívd fel! Parancsold meg neki, hogy hozza vissza! Ez lopás! — üvöltötte az apja. — Férfi vagy te, vagy felmosórongy? Ha nem adja vissza, rendőrt hívunk!
— A rendőrséget most inkább hagyjuk — vágta rá gyorsan Gergő. — Az üzlet a nyakunkon van. Ha lezárják a műhelyt, a vevő azonnal visszalép. Benedek, hívd fel. Könyörögj, ordíts, fenyegetőzz, bánom is én. A lakknak itt kell lennie.
Másnap Eszter megjelent a házban. Nem egyedül érkezett. Vele tartott Réka, a barátnője: magas, tekintélyt parancsoló asszony, egy ékszerüzlet-hálózat tulajdonosa, akinek a természete olyan egyenes és kemény volt, mint a vasúti sín.
Benedek egyedül várta őket. Az apját és Gergőt a konyhába küldte, nehogy „elriasszák” Esztert, Vivient pedig bevásárlóközpontba száműzte azzal a hitelkártyával, amelyet Benedek Eszter tudta nélkül már egy héttel korábban alaposan megcsapolt.
— Tudtam, hogy visszakúszol — kezdte Benedek a küszöbnél, igyekezve felidézni az előző napi fölényét. A hangja azonban árulkodóan megbicsaklott. A befejezésre váró cselló a lakk nélkül fakónak, élettelennek és félkésznek látszott.
— Nem kúszni jöttem, Benedek — felelte Eszter nyugodtan. Réka szó nélkül megállt az ajtó mellett, karját összefonva a mellkasa előtt.