1. rész. A széthullás szimfóniája
— Szóval elmész? — a férje gonosz nevetéssel figyelte, ahogy Eszter a holmiját pakolja. — Csak nehogy eszedbe jusson visszakullogni! Kinek kellenél te, lombikmosogató?
Benedek kényelmesen elterpeszkedett a bordó bársonnyal bevont, régi karosszékben. Ujjai között gyűjtői konyak lötyögött egy pohárban — nagyjából az egyetlen dolog volt a házban, amit valóban a saját pénzéből vett. A műhely félhomályában drága fa, gyanta és lakk illata keveredett. Benedek hangszerkészítő volt, vonós hangszerek mestere. Legalábbis ő szentül hitte magáról, hogy zseni: a véső és a gyalu meg nem értett Paganinije.
Eszter nem ruhákat tett a bőröndökbe, hanem apró üvegcséket. Nem volt ő semmiféle mosogató. „Orr” volt: különleges, rétegparfümöket alkotott olyan magánmegrendelőknek, akik zárt körű klubokból találtak rá. Finom, kecses keze most remegett, de nem félelemtől. Az undort tartotta vissza minden erejével.
— Hallgatsz? Helyes — Benedek belekortyolt az italba. — Vidd csak a kis fioláidat. A lakás az enyém, a műhely az én szentélyem. Te pedig… te csak háttér voltál. Egy díszlet, ami megkopott.
A szoba sarkában Gergő vigyorgott, akár egy dögevő madár. Benedek barátja volt, régiségekkel üzletelt, és mellékállásban ő töltötte be a fő uszító szerepét.
— Benedek, hadd menjen már — röhögte, miközben fogpiszkálóval turkált a szájában. — Ott van az a fővárosi vevőnk. Tudod, akinek kell az új hegedűd. Akkora pénzt szakítunk, hogy beleszédülsz. Minek neked ez a savanyú kép?
Benedek elégedetten biccentett. Úgy érezte, győzött. Előző nap nyíltan hazahozta Vivient: fiatal volt, ostobácska, de rajongó, és úgy nézett rá, mintha valami istenség volna. Eszter nem rendezett jelenetet. Egyszerűen átment a vendégszobába aludni. Reggel pedig csomagolni kezdett.
— Azt hiszed, nélküled elveszek? — Benedek felállt, és odalépett az asztalhoz, ahol egy félig kész cselló feküdt. — Az én tehetségem aranyat ér. Te csak élősködtél a zsenialitásomon.
Eszter egy pillanatra megmerevedett. A kezében agarfaesszencia üvegcséje pihent. Legszívesebben a férje fejéhez vágta volna, de túl drága élvezet lett volna egy ilyen olcsó emberért.
— A te tehetséged? — kérdezte halkan, hátra sem fordulva.
— Pontosan! — csattant fel Benedek. — Ki itt a művész? Én! Te meg csak alkoholt keversz olajokkal. Ezt bármelyik patikusnő megcsinálja. Menj csak anyucihoz, abba a régi panelba, ha egyáltalán beenged. Ja, igaz is, neked már senkid sincs, kis árva.
Eszter lecsapta a bőrönd fedelét. A hang élesen pattant, majdnem úgy, mint egy lövés. Kihúzta magát. Máskor meleg, karamellbarna szeme most jéggé dermedt.
— Elmegyek, Benedek. De ezt a pillanatot jól vésd az eszedbe. Most nem egyszerűen a feleségedet dobod ki. A saját szerencsédet üldözöd el.
— Na, ne nevettess! — nyerített fel Gergő. — A szerencséje ott van a kezében, és ha Vivienkéről beszélünk, még a mérete is megvan hozzá.
— Takarodjatok az utamból, amíg szépen kérem — szűrte a fogai között Eszter, és elindult a kijárat felé a két férfi mellett.
— Húzz el! — ordított utána Benedek. — A kulcsokat meg tedd a komódra! Egy óra múlva a szagod se maradjon itt!
2. rész. A falka tanácsa
Eszter nem valamiféle nyomorúságos panelbe ment. Szobát vett ki egy elegáns butikhotelben, és megengedett magának egy olyan luxust, amelyről addig rendszeresen lemondott, mert minden pénzét az ő „közös” otthonukba és a műhelybe forgatta vissza.
A telefonja megállás nélkül rezgett. Katalin hívta, Benedek anyja.
— Eszterkém, kislányom, hol vagy? — reszketett az anyósa hangja. — Az a félnótás, az apja, László, felhívott. Dicsekedett, hogy Benedek végre „lerázta a ballasztot”. Eszter, mondd, hogy nem hagytad nála az iratokat.
— Csak azt hoztam el, ami a munkámhoz kell, Katalin asszony — válaszolta kimerülten Eszter.