Már szinte csak leheletnyi hangon tette hozzá:
— Végül is mit számít, ki tartotta?
Azzal kiment a konyhába. A vízforralóért indult, amelyben még csak nem is melegedett a víz.
Gábor hétfőn utazott el, korábban, mint ahogyan eredetileg tervezte. Reggeli közben szokatlanul hallgatag volt, ujjai idegesen doboltak az asztallapon, aztán az ablak felé fordulva megszólalt:
— Tudod, Anna, én tulajdonképpen miért jöttem. Arra gondoltam: itt a lányom, itt az unokám… Kiveszek valahol a közelben egy kis szobát, letelepszem, Benedeket majd én kísérem iskolába. De most látom, hogy nincs itt nekem helyem. Nektek már megvan a magatok rendje, minden beállt. Én meg ott már megszoktam mindent: a piacot, az orvosi rendelőt… Visszamegyek. Van még dolgom.
— Persze, apa — felelte Anna. — A dolgok fontosak.
Nem próbálta marasztalni. És azon is meglepődött, milyen könnyedén nem próbálta.
Az állomásra ismét László vitte ki; valahogy úgy alakult, hogy más nem ért rá. Gábor útközben végig azt fejtegette, hogy a mai vonatok már nem olyanok, mint régen, és a kalauzokban sincs meg az a régi emberség. A peronon, amikor már megfogta a bőröndje fülét, egyszer csak hátrafordult.
— Te, Laci… azért nézz rájuk néha. Az enyéimre.
— A sajátjaimra — mondta László nyugodtan. — A sajátjaimra vigyázok, ebben biztos lehetsz.
Gábor egy pillanatig merően nézte. Hogy felfogta-e, amit hallott, vagy elsiklott mellette, azt nem lehetett tudni. Végül bólintott, és maga után húzva a bőröndöt elindult a kocsi felé. Úgy állt ott, majd úgy távozott, ahogyan azok szoktak, akik mindig természetesnek vették, hogy valaki kikíséri őket.
Este Anna Erzsébet konyhájában ült. Sokáig nem szólt, csak a kanállal kergetett egy tealevelet a csésze alján, aztán halkan megkérdezte:
— Anya… miért hallgattál róla ennyi éven át? Róla. Én… én kitaláltam magamnak egy apát, mint valami regényhőst, te pedig egyetlen szóval sem mondtad, hogy nem olyan.
Erzsébet háttal állt neki a tűzhely mellett. Egy konyharuhát hajtogatott: összehajtotta, kirázta, aztán újra összehajtotta.
— Mit mondhattam volna? Ha az apádat sárral kenem be, az téged is összepiszkol, hiszen belőle is vagy valamennyire. Azt gondoltam, majd felnősz, és egyszer magadtól megérted. Fel is nőttél, nézd meg magad. Szóval talán jól tettem, hogy csöndben maradtam. — A konyharuhát felakasztotta a kampóra, de még mindig nem fordult meg. — Emlékszel a ballagási ruhádra? Arra a világoskékre. Szerinted azt én a kalauztáskából spóroltam össze?… Mindegy. Most már minek számolgatni.
Anna mozdulatlanul ült. A fejében egymás után peregni kezdtek a képek, mintha egy régi, megfakult film szakadozott jelenetei volnának. Tizennégy évesen vakbélgyulladás: valaki karban viszi a sötét udvaron át az autóig, ő összegörnyed a fájdalomtól, a kabátujj benzinszagú és mentolos tablettára emlékeztető illatú. Első tanítási nap: valaki a kerítésen túl áll, az anyák mögött, kicsit félrehúzódva, és integet. A szülészet ablaka alatt, süket éjszakában, hajnalig ég egy ismerős kocsi sárga lámpája. Minden emlék szélén ott állt László bácsi. Mint a pótkerék a csomagtartóban: nem látszik, amíg sima az út, de nélküle bajban maradna az ember.
Szerdán a garázssornál forró vas és nyárfaszösz szaga úszott a levegőben. László a bordó bicikli első kerekét befogta a saját kezűleg összetákolt állványba, és komótosan húzta a küllőket. Benedeknek már sikerült lezúgnia a járdaszegélyről; a kerék nyolcast kapott, igazi bajnokmunka. A felni lassan forgott, a kis kulcs finoman kattogott.
Anna gyalog érkezett, csengő nélkül. Megállt a garázs kapujában, onnan László még nem láthatta, aztán megszólalt:
— Hoztam hideg nyári levest. Befőttesüvegben. Még hűvös.
— Na, ez már beszéd — mondta László, de nem nézett hátra. — Tedd csak árnyékba, mindjárt végzek ezzel a kerékkel.
Anna nem tette árnyékba. Odament hozzá, leült mellé egy felfordított ládára, pontosan úgy, ahogy gyerekkorában is szokott: kicsit félrehúzódva, mintha csak véletlenül volna ott, mintha nem is figyelné, hogyan javít. Egy darabig egyikük sem szólt. A kerék forgott, a kulcs halkan csattant.
— Fogjam? — kérdezte végül Anna.
— Fogjad — bólintott László, és arrébb húzódott.
Anna két kézzel megmarkolta az abroncsot. Így ültek egymás mellett: ő tartotta a kereket, László igazította a küllőket, odakint pedig a nyárfa árnyéka lassan ide-oda csúszott a betonon.
— Apa — mondta Anna hirtelen, a csönd kellős közepén. Egyszerűen ejtette ki, olyan hétköznapian, mintha csak a sót kérné az asztalnál. — Szombaton átjössz hozzánk? Benedek azóta le sem száll a bicikliről, kell majd valaki, aki tartja.
A kis kulcs csörrenve esett a betonra. László lehajolt érte, felvette, valamiért ráfújt, aztán megtörölte a nadrágja szárában. Csak ezután válaszolt. A hangja egyenletes maradt, legfeljebb fél árnyalattal mélyebbre csúszott, mint egy motor, amikor emelkedőre ér.
— Átmegyek. Hová is mennék máshová?
Még egy ideig ott maradtak a kerék fölött, és egyikük sem tett hozzá semmit. Mert nem minden csavart kell addig húzni, amíg meg nem nyikordul.
— Csak az a kár, hogy annyi év elment fölöslegesen… — kezdte Anna, de nem fejezte be. — Hallod, Laci bá… — A szó közepén elakadt, aztán legyintett, és a könnyein át nevetni kezdett. — Na tessék. Harminchárom évig ezt szoktam meg, most tanulhatom vissza az egészet.
— Ne sajnáld — mondta László, és megpörgette a kereket. Az most már egyenesen futott, nem rángott, nem imbolygott, mintha zsinóron húznák. — Hosszúra nyúlt az út, az igaz. De látod, csak megérkeztünk. Mondtam én: tartalak.