— A férjével közös. Kétszobás.
— Értem. És a férje mit csinál?
— Épít. Hidaknál dolgozik, mérnök.
— Az jó, ha mérnök — bólintott elismerően Gábor, olyan hangsúllyal, mintha Márkot ő maga válogatta volna ki Annának. — Nekem is van ám még egy fiam, tudod, a második házasságomból. Felneveltem, taníttattam, aztán még egy telefont sem ereszt meg. A feleségem három éve meghalt, ő meg… Na, mindegy. Minek mondom én ezt neked? Idegen ember vagy, nem érdekelhet.
— Miért ne érdekelne? — felelte László. — Hallgatom.
— Ugyan, mi volna ebben érdekes. Én egyszerűen éltem mindig, Laci: ahol jó meleg van, ott az otthon. Így ment le az életem, és megjegyzem, nem is rosszul. — Féloldalasan elmosolyodott, ujjaival dobolt egy sort az ajtó belső borításán. — Most meg megyek a lányomhoz. A vér mégiscsak vér, előbb-utóbb visszahúzza az embert.
László nem válaszolt. Két keze a kormányon pihent, pontosan úgy, ahogy valaha az oktató tanította: tíz óra tíz percnél. Fogta a kormányt, és közben saját magát is. Márpedig az utóbbi néha jóval nehezebb, mint egy autót az úton tartani.
Szombaton az asztal körül ünnepi zsúfoltság támadt. Benedek, mint az ünnepelt, a főhelyen ült, mellette Márk, aki végül mégis odaért ebédre. Anna percenként fordult a konyha és az ebédlő között, Erzsébet a süteményt szeletelte, és olyan arccal tartotta magát, ahogy az ember egy túl nehéz szatyrot cipel: szótlanul, az utolsó erejéből. Gábor szélesen terpeszkedett a széken, és választékosan beszélt.
— No hát — emelte fel a poharát, majd fel is állt, s mintha egy pillanatra magasabbnak látszott volna —, igyunk a saját vérünkre! Mert a vér, drágáim, nem víz. Telhetnek évek, jöhetnek utak, kerülők, de a vér végül hazavezeti az embert. Rád, Márk! Nőj nagyra!
— Én Benedek vagyok — szólt közbe a fiú.
— Benedek, persze, Benedek. Csak én… mindegy is. Tessék, férfiember. — Gábor átnyújtott az asztal fölött egy borítékot. — Veszel belőle, amit akarsz. Manapság úgyis ez a szokás, nem? Pénzzel nem lehet mellélőni.
— Köszönöm — mondta Benedek udvariasan, és a borítékot a tányérja mellé tette anélkül, hogy belenézett volna.
— Ez pedig neked, Annácskám. — Gábor ünnepélyesen elővett egy szalaggal átkötött bonbonosdobozt. — A kedvenced. Diós. Emlékszem, kicsi korodban imádtad a diót, alig lehetett elvenni előled.
Egy másodpercre elcsendesedett minden. Anna csak a szájával mosolygott.
— Köszönöm, apa.
— A diót te szeretted, Gábor — jegyezte meg Erzsébet egyenletes hangon, fel sem nézve a süteményről. — Annának ötéves kora óta kipirosodik tőle az arca. Az orvos már akkor megtiltotta neki.
— Tényleg? — Gábort ez szemernyit sem zavarta. Legyintett. — Akkor összekeverem. Évek, feledékenység, tudjátok. Majd Márk megeszi, mérnökembernek jót tesz a dió.
És ő nevetett fel először, ráadásul a leghangosabban.
László közben nesztelenül kiment. Amikor visszatért, nem egyedül jött, hanem egy biciklit tolt maga előtt: meggypiros váz, csengő, fehér peremű kerekek — olyan fajta, amilyet ma már keresve sem könnyű találni. Masnit nem talált hozzá, ezért a kormányt kék szigetelőszalaggal tekerte körbe, gondosan, menetet menet mellé illesztve; a maga módján még szép is lett. Benedek, amint meglátta, levegőt is alig kapott.
— Nagyapaa…! Ez az enyém?
— Hát kié lenne? Megittad a kompótot? Akkor a tiéd. Gyere le az udvarra, kipróbáljuk, amíg a vendégek őrzik a süteményt.
Lent, a garázsok és a nyárfák közötti keskeny úton László a csomagtartónál fogta a biciklit, és utána kocogott. Kicsit esetlenül, ringó léptekkel futott, ahogy az idősebb sofőrök szoktak, közben pedig újra meg újra ugyanazt mondogatta:
— Foglak! Csak tekerj, ne nézz hátra! Foglak!
A többiek az erkélyről figyelték őket. Anna egészen a korláthoz állt, tenyerét a torkára szorította, és nézte, ahogy a fia előbb imbolyog, aztán kiegyenesedik, majd megy tovább, már teljesen egyedül, miközben László még mindig mögötte szalad széttárt karokkal — hátha szükség lesz rá.
Amikor visszaültek az asztalhoz, mindketten kipirulva, Anna váratlanul megszólalt. Nem vezette fel semmivel, csak Gáborra nézett.
— Apa, emlékszel, amikor engem tanítottál biciklizni? Nyolcéves lehettem. Hátul fogtad a csomagtartót, én meg ordítottam félelmemben, te pedig folyton azt mondtad: „Foglak, foglak.” Azt hiszem, ez maradt meg bennem a legerősebben a gyerekkoromból.
Gábor éppen egy falat süteménnyel birkózott. Lenyelte, ivott rá, megtörölte a száját a szalvétával, aztán kedélyesen, minden hátsó szándék nélkül felelte:
— Az nem én voltam, Annácskám. Én kilencvenegyben elmentem, te akkor ötéves voltál. Miféle bicikli? Az inkább… — az asztal túloldala felé biccentett — a te Lászlód lehetett. De hát nem mindegy, ki fogta? A lényeg, hogy elindultál!
Megint ő nevetett fel elsőként.
Ezúttal senki sem csatlakozott hozzá. Csak azt lehetett hallani, ahogy Benedek az asztal alatt óvatosan megpöccinti az új csengőt. Anna nagyon egyenesen ült, és úgy meredt a saját kezére, mintha most látná először. A legmelegebb emléke, amelyet az apjához kötött, kiderült, hogy nem is az apjáé volt.
— Úgy van — mondta végül Anna.