László azonban elkapta a lendülő konyharuhát, mielőtt Erzsébet valóban odacsapott volna vele, és egészen halkan, minden sértettség nélkül megszólalt:
— Nem vagyok az apád, ebben igazad van, Anna. Én Laci bácsi vagyok. Az is maradok. De Laci bácsit azért beengeded a szülőire, ugye? Szépen írok, mindent feljegyzek.
Anna csak fújt egyet, kiviharzott, és úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy beleremegett a tok. László pedig másnap mégis elment arra az értekezletre.
Négy évvel korábban meg ott volt az a bicikli. László az első igazán komoly mellékes munkájából vette: mély bordó váza volt, csengője fényesen villant, a kerekein fehér perem futott körbe. Anna akkor nyolcéves volt. A ház előtti udvarban már minden kislány kerekezett, csak ő maradt ki belőle. Nem akadt, aki megtanítsa; az anyja reggeltől estig dolgozott, egyik műszakból a másikba esett.
László egyszer csak kitolta a biciklit a kapu elé, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, és vállat vont:
— Na, próbáljuk meg. Foglak.
Anna először húzódozott, gyanakodva kerülgette a biciklit, de hát a váz olyan gyönyörű bordó volt, a csengő meg olyan szépen csillogott, hogy végül mégis felült. László mögötte futott, egyik kezével a csomagtartót markolta, közben folyton ismételgette:
— Tartalak! Csak tekerj, ne nézz hátra! Itt vagyok, foglak!
Aztán egyszer csak elengedte. Anna pedig gurult tovább egyedül. Nem dőlt el, nem állt meg, hanem ment, a hajába kapott a szél, és a boldogságtól telekiabálta az egész udvart:
— Apa, nézd! Nézd, megyek!
Abban a pillanatban el is hallgatott. Mintha a saját hangjától ijedt volna meg. Két lábbal fékezett, a biciklit ledobta a fűbe, és berohant a lakásba. Egy teljes hétig nem szólt Lászlóhoz, úgy viselkedett, mintha a férfi lopta volna el tőle azt az egyetlen szót. Többet soha nem mondta ki. Soha. László viszont harminckét éven át őrizte magában, úgy, ahogy más ember az első önálló útja emlékét.
Azután az élet ment tovább a maga kijelölt sínjein. Iskola, szakma, Anna férjhezmenetele. A lakodalmat rendesen, étteremben tartották, ahogy illik: vendégekkel, zenével, vőféllyel. A jókedvű, csokornyakkendős ceremóniamester az este derekán egyszer csak belekiáltott a mikrofonba:
— És most következzék a menyasszony édesapjának köszöntője!
A terem egy pillanat alatt elnémult. Anna fehér ruhában felállt, az arca mozdulatlan volt, a hangja pedig száraz és pontos, mintha egy hivatalos adatot közölne:
— Nekem nincs apám.
Azzal visszaült.
A vőfély kapkodni kezdett, a zenészek gyorsan rázendítettek valamire, a vendégek beszélgetni kezdtek, és az egészet elsimították. László még ült egy kicsit, csak hogy ne legyen feltűnő, aztán kiment az étterem lépcsőjére. Ott állt sokáig, nem dohányzó emberként egy idegen cigarettával az ujjai között, amelyet végül meg sem gyújtott.
Erzsébet ott talált rá. Mellé állt, belekarolt, ő pedig akkor mondta ki azt, amit később is gyakran ismételgetett, valahányszor nehéz lett a szíve:
— Ne sírj, Erzsi. Én olyan vagyok, mint a pótkerék a csomagtartóban. Elvan ott csendben, nem kér enni. De ha útközben baj történik, nélküle egy tapodtat sem lehet menni. A menyasszony tudja a legjobban, kije van. Én meg tudom, hogy nekem ő van.
Azt persze Anna soha nem tudta meg, hogy arra a lakodalomra László másfél éven át tett félre minden fizetéséből és minden alkalmi munkájából. A pénzt Erzsébet kezébe adta, csak ennyit mondva: „Tőlünk.” Anna egész életében azt hitte, az anyja spórolta össze.
Később megszületett Benedek. Márk, Anna férje, mintha csak direkt így rendezte volna a sors, épp kiküldetésben volt egy távoli építkezésen, elérni sem lehetett. Azon az éjszakán László öreg autója végig a szülészet ablaka alatt állt, benne Lászlóval és egy termosznyi teával, pedig senki sem kérte, hogy ott legyen. Mégis ő látta meg először Benedeket: az üvegen túl egy vörös, ordító, pólyába csavart kis csomagot. A nővér az ablakhoz emelte, valamit némán kiabált lefelé. László bólogatott, vigyorgott, mint egy bolond, és a kabátujjával törölgette a szélvédőt, pedig az teljesen tiszta volt.
Benedek, ahogy cseperedett, magától tapadt hozzá. A gyerekek nem kérik ki az anyakönyvi kivonatot, nem bogarásszák a rokoni fokokat. Neki László „papa” lett, és kész. Anna eleinte javítgatta:
— Ő Laci bácsi…
De Benedek makacs gyerek volt, volt kitől örökölnie. Így aztán megmaradt ez a különös rend: az unoka papának hívta, a lánya Laci bácsinak. Ugyanabban a lakásban, ugyanannál az asztalnál ültek, mégis mintha két külön nyelven beszéltek volna.
Csütörtökön Anna telefonált:
— Laci bácsi, meg tudnál menteni? Apa szombaton tizenegykor érkezik, Márk meg csak este jön vissza az építkezésről. Ki tudnál menni elé? Én itt ragadtam a süteményekkel, Benedeket sem hagyhatom egyedül.
— Persze, hogy kimegyek — felelte László. — Csak mondd meg, honnan ismerem fel.
— Küldök róla képet. Bár szerintem kép nélkül is felismered. Elég… feltűnő jelenség.
Valóban az volt. Fénykép sem kellett hozzá. A peronon magas, ősz hajú férfi közeledett világos zakóban, gurulós bőrönddel, és olyan magabiztosan lépkedett, ahogy azok szoktak, akik természetesnek veszik, hogy valaki várja őket. Megállt, átnézett az emberek feje fölött. László odalépett hozzá.
— Gábor? Szervusz. László vagyok, érted jöttem. Anna küldött.
— Á, igen — mérte végig Gábor tetőtől talpig, gyors, gyakorlott pillantással, mint aki árat becsül. — Erzsébet férje. Na, üdv, üdv. Jól tette, hogy elküldött valakit.
Az autóban úgy helyezkedett el, mintha mindig is az övé lett volna: hátratolta az ülést, ameddig csak lehetett, könyökét kitette az ablakba.
— Szóval fuvarozgatsz — jegyezte meg, miután szemügyre vette a kopott kormányt. — Az is munka. Én, barátom, egész életemben beszerzésben mozogtam. Engem a fejem tartott el, nem a két kezem. Most már persze nyugdíjban vagyok… Mondd csak, Annának saját lakása van? Két szoba, vagy három?