— Szombaton megérkezik apám — jelentette ki Anna, és úgy tette fel a vízforralót a tűzhelyre, mintha ezzel pontot is tett volna a beszélgetés végére.
A vasárnapi ebéd már éppen a kompótnál tartott. Benedek abbahagyta a láblóbálást az asztal alatt, és felkapta a fejét.
— Milyen apád? Hiszen nekünk ott van Laci papa.
— Laci papa az Laci papa — felelte Anna. Tenyerével összesöpörte a morzsákat az abroszról, egy kistányérba szórta őket, közben senkire sem nézett. — De ő az én édesapám. A te vér szerinti nagyapád. Gábor nagypapa. Messze lakik, de most eljön. Pont a születésnapodra érkezik, és legalább egyszerre lát majd mindenkit.
A „vér szerinti” szó úgy zuhant az asztalra, mintha egy kés csúszott volna le a polcról. Senki sem ejtette el, mégis koppant.
Erzsébet letette a villáját. Óvatosan tette, mégis úgy hangzott, mintha csattant volna.
— Na persze — szólalt meg azon a hangon, amellyel harminc éven át mondta a buszon, hogy „a viteldíjat kérem továbbadni”. — Harmincöt évig a képét sem mutatta, a tartásdíj előbb apadt el, mint ahogy neked kihullottak a tejfogaid, most meg tessék, jön őkelme. Kész asztalhoz.
— Anya. Ne kezdd el.
— Én nem kezdem, Anna. Épp azon gondolkodom, nem kellene-e végre befejezni.
László az asztal alatt megtalálta Erzsébet térdét, és finoman megszorította: ne most, ne itt, ne a gyerek előtt. Aztán vidám hangot erőltetett magára, mintha az egésznek semmi súlya nem volna.
— Ugyan már. Hadd jöjjön az ember, ha jönni akar. Nem fogja kifeküdni a helyet, sem kienni a házat. Beni, a balkon fölött megint gurgulázik az eresz, már a múltkori esőnél hallottam. Gyere, nézzük meg, amíg száraz az idő.
Benedek készségesen lecsúszott a székről; Laci papával akár egy csatornafedél alá is bemászott volna. Odakint, az erkélyen László csak a látszat kedvéért megrángatta a bádogcsatornát, megkocogtatta a tartóvasat. A keze tette a dolgát, de belül valami kaparta. Egyetlen apró szó. „Apám megérkezik.” Másvalaki volt az apa. Ő pedig ezek szerint valóban csak ennyi: Laci papa, és kész.
— Papa — rángatta meg Benedek az ingujját —, szerinted kapok biciklit a szülinapomra? Anya azt mondta, majd meglátjuk. De én már tudom, hogy a „majd meglátjuk” azt jelenti: nem.
— A „majd meglátjuk” azt jelenti, hogy majd meglátjuk — válaszolta László. — Te inkább idd meg a kompótot. A bicikli nem viszi azokat a fiúkat, akik kompót nélkül akarnak ráülni. Ilyen szabálya van.
Benedek felnevetett, és visszarohant az asztalhoz, hogy kiigya a poharát. László még kint maradt egy darabig az erkélyen. Lenézett az udvarra, ahol a garázsok és a nyárfák között húzódott az a kis út, amelyet ők ketten már régóta a sajátjuknak tekintettek: sima volt, gödrök nélkül, mintha éppen nekik hagyták volna ott. Szombaton tízéves lesz a fiú. Éppen ideje.
Ahhoz, hogy érthető legyen, miért kezd el kaparni valami egy már nem fiatal, alapvetően jókedvű ember mellkasában egyetlen szó miatt, harminchárom évet kell visszalapozni.
Gábor akkor hagyta el Erzsébetet, amikor Anna ötéves volt. Szép férfi volt, ezt kár lett volna tagadni: öltöny, nyakkendő, hibátlanul fésült haj, beszerzési vonalon dolgozott, és úgy tudott beszélni, hogy az ember észre sem vette, mikor kezdte tátott szájjal hallgatni. Akadt is valaki egy másik megyében, aki túl sokáig hallgatta. Gábor oda költözött. Eleinte küldött pénzt; évente egy pár csizmára éppen futotta belőle. Aztán ezek az utalások is elmaradoztak, végül teljesen megszűntek. Az apából három fénykép maradt, meg Anna emlékezete, amelyben magasnak, elegánsnak és kölniszagúnak őrizte meg.
Erzsébet akkoriban a négyes buszon dolgozott kalauzként, László pedig ugyanazon a járaton ült a volán mögött. Már régen felfigyelt rá, még jóval Gábor előtt, csak akkor elkésett: mire összeszedte volna a bátorságát, más vitte el előle. A sors azonban tett még egy kört, akár a busz a végállomásnál. László a vezetőfülke fölötti tükörből figyelte, hogyan dolgozik Erzsébet. A jegy nélkül utazó öregasszonyokat nem szállította le, inkább a saját pénztárcájából pótolta ki helyettük a viteldíjat. Az aprót aztán levonták a fizetéséből, ő mégis újra meg újra odatette. László ezekért a fillérekért választotta őt. Nem a haja, nem a szeme miatt, hanem azokért a mások helyett kifizetett aprópénzekért.
Sokáig udvarolt, komótosan, alaposan, mintha motort szedne szét és rakna össze. Erzsébet félt. Nem magát féltette, hanem a lányát. Anna pedig úgy fogadta Lászlót, mint egy kis farkas. Hétéves volt, amikor a férfi először megjelent náluk egy tortával és — ahogy később maga is belátta — teljesen ostoba szegfűcsokorral. Anna az anyja szoknyája mögül nézett rá, aztán csak ennyit mondott:
— Menj el.
László nem ment el. De nem is tört rá. Rögtön megértette a legfontosabbat: ehhez a gyerekhez nem lehet kopogtatni, neki legfeljebb nyitva lehet hagyni az ajtót. Megjavította a csöpögő csapokat, újra felfúrta a meglazult polcokat, a régi autójával krumplit hordott haza a telekről, és közben soha nem követelt magának helyet. Amikor Anna tizenkét éves lett, Erzsébet pedig lázasan ágynak esett, László ment el helyette a szülői értekezletre. Otthon aztán Anna vihart kavart: „Te nem vagy az apám! Mit keresel te ott?!” Erzsébet rémülten felszisszent, és a konyhában egy pillanatra megállt a levegő.