— Anyámmal is összeveszítettél. Felfogod egyáltalán, hogy a gyerekeknek nem marad rendes apjuk?
Anna nyugodtan nézett rá.
— A gyerekek az anyjukkal maradnak, akinek jár a fele mindabból, amit a házasság alatt szereztetek. És lesz apjuk is, aki tartásdíjat fizet. Ezt igazságnak hívják. Nem a te fajtádnak. Az igazinak.
Gábor a bíróság folyosóján, az őrök szeme láttára köpött a padlóra. Az egyik biztonsági ember azonnal rászólt. Ő csak megfordult, és görnyedt háttal, nehéz léptekkel elindult kifelé. Anna utána nézett. Arra gondolt, hogy valaha ez a hát védte őt a széltől. Most már minden irányból fújt rá a hideg. De ő nem dőlt el.
Az ítélet november végén született meg. A házat közös házassági vagyonnak nyilvánították, az ajándékozási szerződést pedig érvénytelenítették. Erzsébet üres kézzel maradt, ráadásul alperesként még a perköltséget is ráterhelték. Gábor számláiról levették a zárolást, de a pénz fele Annához került. A vállalkozás nem omlott össze teljesen, ám annyira megfogyatkozott, hogy a régi méretekről már csak múlt időben lehetett beszélni. A barna hajú adminisztrátor még nyáron eltűnt, abban a pillanatban, amikor meghallotta, hogy zárolások történtek.
Anna fogta a gyerekeket, és visszaköltözött a házba. Az épület üresen állt, hideg volt, és por szaga lengte be. Bekapcsolta a fűtést, tüzet rakott a kandallóban, aztán sütött egy pitét. A gyerekek szaladgáltak egyik szobából a másikba, boldogan vették birtokba újra a saját falaikat. A kisebbik egyszer csak megállt, és megkérdezte:
— Apa is jön majd?
Anna teát töltött, és halkan felelt:
— Hétvégenként jönni fog.
Később a saját konyhájában ült, az ablakon túl a csupasz almafaágakat figyelte, és arra jutott, hogy egy nő legveszélyesebb ellensége nem is feltétlenül a manipuláló férj. Sokkal rosszabb az a szokás, hogy mindent lenyel. A sértéseket, a megaláztatást, a „te ezt úgysem érted”, a „maradj csak otthon”, a „itt írd alá” típusú mondatokat. Ő tíz éven át nyelte őket. Aztán az utolsó falat megakadt a torkán: az a bizonyos ajándékozás.
A hetedik csigolyája továbbra is fájt. Elment orvoshoz, ahol azt mondták, kopásos gerincpanasz, tornára és masszázsra lesz szüksége. Anna minden reggel elvégezte a gyakorlatokat: hajlítás, fordítás, nyújtás. A teste lassan újra megtanulta, hogy nem más tulajdona. A nyaka rugalmasabb lett. A gerincébe kövült sérelmek mintha oldódni kezdtek volna: távoztak az izzadtsággal, kimosódtak a nyirokkal, kiszálltak a tüdejéből minden hosszú kilégzéssel. Anna fogyott, az arca kisimult, és mosolyogni kezdett. Nem azzal a régi, engedelmes mosollyal, hanem egy másikkal, amelyet korábban még ő maga sem ismert.
Egyszer a boltban összefutott Erzsébettel. Az asszony elfordította a fejét, és úgy ment el mellette, mintha soha életében nem látta volna. Anna nem szólt utána. Minek? A háború véget ért. A terület nála maradt.
Este Júlia telefonált, a régi barátnő.
— Hallottam, Gábor bezárt két üzletet. Azt beszélik, adósságai vannak.
— Beszélik — mondta Anna, és elmosolyodott.
— Kemény lettél.
— Nem. Igazságos.
A vonal túlsó végén csend támadt.
— És most hogy vagy?
Anna hátradőlt a kanapén. Odakint hullani kezdett az év első hava. A gyerekek aludtak, a kandallóban már csak parázslottak a fahasábok. A ház meleggel, békével és csenddel telt meg. Azzal a csenddel, amelyért megdolgozott.
— Most már én vagyok az úr — mondta Anna. — A házamban. Magamban. Az életemben.
És ez nem hangzatos mondat volt egy bekeretezett idézetből. Hanem egyszerű tény. Az ő ténye. Az ő otthona. Az ő nyaka. Az ő élete.