Anna éppen az almákat válogatta át; a termés a saját kertjükből került a konyhaasztalra.
— Mit műveltél? — csattant fel Gábor már a küszöbről, még a cipőjét sem vette le.
Anna lassan beletörölte a kezét a kötényébe.
— Miről beszélsz?
— Miről? Zárolták a folyószámlámat! A cég számláit is befagyasztották. Most hívott az ügyvéd, azt mondta, beadtál valami kérelmet a vagyonmegosztásra. Miféle kérelem ez? Elment az eszed?
Anna leült a hokedlire. Olyan nyugodtan, mintha csak arról folyna a szó, mennyi cukrot kell venni a befőzéshez.
— Nem ment el az eszem. Beadtam a válókeresetet. És kértem ideiglenes intézkedést is, hogy ne tüntethess el semmit. A házzal már megpróbáltad. Csak én hamarabb léptem.
Gábor megdermedt. Az arcán lassan, kínosan lassan jelent meg a felismerés. Nem azonnal — hiszen még mindig azt hitte róla, hogy ostoba. De a gondolat végül eljutott hozzá: a szépen felépített terve megrepedt.
— Te… te aláírtad az ajándékozást! — ordította.
— Aláírtam. A ház az édesanyád nevére került. Csakhogy én már egy hónappal korábban pert indítottam, és megtámadtam az ügyletet, mert a közös vagyon elrejtésére irányult. A bíróság a döntésig zárolta az ingatlant. Tehát egy már lefoglalt házat ajándékoztál oda anyádnak, Gábor. A közjegyző nem nézett utána rendesen. Erzsébet pedig most érintett lett az ügyben. Gratulálok.
Gábor tátogott, kapkodta a levegőt, mint egy pultra dobott hal. Anna nézte őt, de nem érzett diadalt. Csak fáradtságot. Azt a mély, csontig rakódott fáradtságot, amely évek óta ült a nyakában, a vállában, a gerincében. Most végre kifelé indult belőle.
— Hülye voltál, hogy aláírtad — sziszegte Gábor. — Egyszerűen hülye vagy, Anna. Tényleg azt képzeled, hogy túljárhatsz az eszemen?
— Már megtettem.
Gábor az ajtó felé rontott. Olyan erővel csapta be maga mögött, hogy a polcról lezuhant a porcelánmacska, Erzsébet ajándéka. Darabokra tört. Anna elővette a seprűt, összesöpörte a szilánkokat, és a szemetesbe borította őket. Közben csak ennyit gondolt: vége.
Az eljárás hosszúra nyúlt. Majdnem egy teljes évig tartott. Gábor a legjobb ügyvédeket fogadta fel: dühös, drága, ravasz embereket, akik képesek voltak a valóságot is kifordítani önmagából. Erzsébet tanúskodott. Azt állította, semmit sem tudott a zárolásról, a menye csapdába csalta, a fia pedig áldozat. Anna úgy járt a bíróságra, mint más a munkahelyére. Mappákat vitt, nyomtatott iratokat, hangfelvételeket. A bírónő szemüveges, tanárnőre emlékeztető asszony volt; figyelmesen hallgatott, néha szinte úgy tűnt, együtt érez vele. Csakhogy a törvény nem együttérzésből működik.
A válást nehezen, de viszonylag gyorsan kimondták. Gábor is szabadulni akart, hogy új életet kezdhessen az adminisztrátorával. A vagyonmegosztás viszont elhúzódott. A ház zárolva maradt, a számlák szintén. Gábor vállalkozása forgótőke nélkül recsegni kezdett. Új hitelt próbált felvenni, de a bankok sorra visszautasították, amint meglátták a pereket és a zárolásokat. Erzsébet eladta a saját lakását, hogy betömje a lyukakat, de az sem volt elég. Anna némán figyelte, hogyan omlik össze az a birodalom, amelyet az ő „birkatürelmére” építettek.
Egy nap a bíróság folyosóján futottak össze. Gábor megöregedettnek látszott, beesett arcú volt. Már nem dohány és menta szaga lengte körül, hanem valami savanyú, ideges kipárolgás. Ránézett Annára, és halkan megszólalt:
— Minek kellett neked ez az egész? Elmehettél volna egyszerűen. Adtam volna pénzt.
— Nem adtál volna. Mindent eldugtál volna anyád mögé, engem pedig ott hagytál volna két gyerekkel, fedél nélkül. Ez volt a terved.
— Tönkretetted a vállalkozást.