— Hiszen tudod, hogy a ház a te neveden fut. Így volt egyszerűbb megvenni. Ezt már ezerszer átbeszéltük. Most átíratjuk anyámra, hogy biztonságban legyen. Ugye nem akarsz ebből ügyet csinálni?
Nem akart. Illetve az ember akkor tiltakozik, ha maradt benne erő vitatkozni. Annában nem maradt. Felvette azt a mosolyt, amelyet Gábor „birkaképnek” csúfolt, aztán átvette a tollat. Odaírta a nevét, ahová mutatták. Erzsébet még szorosabbra préselte a száját, majd a saját példányát gyorsan becsúsztatta a mappájába. Gábor az órájára nézett, futólag arcon csókolta Annát, odavetette: „Na, anya, rohannom kell” — és már el is tűnt.
Anna egyedül maradt a folyosón. Papírszag ült a levegőben. Állt mozdulatlanul, és a kezét nézte. Nem remegett. Nála amúgy is ritkán remegett bármi; olyan fajtából való volt, szívós, földhöz szokott emberből.
Este a konyhaasztalnál ült, és a dokumentumok másolatait lapozgatta. A ház. Az ő házuk. Részletre vették, az utolsó forintjaikat is ráköltötték a felújításra. A gyerekszobába ő választotta a tapétát, ő cipelte a vakolatos zsákokat is, miközben Gábor üzleti utakra járt. A ház, amely valójában soha nem volt az övé, most már papíron sem kötődött hozzá. Furcsa érzés volt: mintha kivettek volna belőle egy szervet, nem létfontosságút, de olyat, amelynek hiányától kényelmetlenné válik még az ülés is.
Megcsörrent a telefonja. Júlia, a barátnője írt:
„Láttam a férjedet a Prágában. Egy barna nővel. Elég közel ültek egymáshoz. Tudsz róla?”
Anna elolvasta az üzenetet, aztán visszacsúsztatta a mobilt a zsebébe. Teát töltött magának. Ült még egy darabig, majd felállt, és az ablakhoz ment. Odakint esett, a lámpák fénye elmosódott az üvegen. Azt gondolta: tudok róla.
Már egy éve tudott róla. A barna nő előző tavasszal bukkant fel: az új szalon recepciósa volt, fiatal, hosszú nyakú, és nevetés közben mindig hátravetette a fejét. Gábor azt hitte, Anna semmit sem sejt. A férjek gyakran ebben bíznak: hogy a feleségük vak és ostoba. Ez a legnagyobb gyengeségük.
Anna nem rendezett jeleneteket. Nem félelemből hallgatott. Adatokat gyűjtött. Pontosan, türelmesen, mint egy könyvelő. Beszélgetéseket rögzített, képernyőfotókat mentett, dátumokat írt fel. Gábor óvatlan volt: a telefonját bárhol otthagyta, a jelszava 1234 volt, a levelezése megnyílt a közös laptopon. Anna olvasott. Anna tudott. Anna várt.
A házzal kapcsolatos tervről is tudott. Gábor ötlete volt, hogy vásárláskor az ingatlan kerüljön a felesége nevére, mert így kevesebb kérdést tesz fel a bank. Aztán, amikor az üzletben feltűntek az első repedések, gyorsan át kellett játszani az anyjára. „Vagyonvédelem” — milyen elegáns szó. A valóságban csak annyit jelentett: kimenteni a közös vagyont egy válás előtt. Az ügyvéd, akihez Anna fél évvel korábban titokban elment, egyenesen megmondta: ha aláírja az ajándékozást, a ház kicsúszik a kezéből. Visszaszerezni legfeljebb perben lehet, és akkor sem biztos. Az anyósa nem idegen; egy ilyen ajándékozást szinte lehetetlen megtámadni.
Anna mégis aláírta. Gábor pedig elhitte, amit látni akart. Megszokta, hogy a felesége butácska, engedelmes, „birkamosolyú”. Eszébe sem jutott utánanézni, milyen más iratokra került még rá Anna neve az elmúlt hónapokban.
Pedig sok mindenre rákerült.
Két nappal később Gábor a szokottnál korábban ért haza. Az arca vöröslött, a tekintete ide-oda cikázott.