Azon a reggelen, amelyen minden végleg széthullott, Anna hatra állította az ébresztőt, és zabkását főzött. Vízben, cukor nélkül, pontosan úgy, ahogy Gábor szerette. A férfi már felöltözve jött le reggelizni, nyakkendőben, mert aznap a fuvarozókkal tárgyalt. Anna teát töltött neki, majd elé csúsztatta a tányért. Gábor a telefonjára pillantott, és fel sem nézve megkérdezte:
— Egyébként elkészültek az iratok?
— Milyen iratok?
— Ne csináld már. A házról beszélek. Mondtam, nem? Átíratjuk anyám nevére, nehogy rátegyék a kezüket, ha a vállalkozás körül valami gond támad.
Anna egy pillanatra megdermedt. A kanál megállt a levegőben a kása fölött. Emlékezett erre a beszélgetésre. Gábor egy héttel korábban, késő éjjel, ásítozva magyarázta, hogy adóellenőrzés lehet, ezért biztonságba kell helyezni a vagyont. Anna akkor bólintott. Tíz év házasság alatt a bólintás már reflexszé vált nála, gyorsabban beépült az életébe, mint az esti fogmosás.
— Aláírom — mondta végül nyugodt hangon.
Gábor elégedetten hümmögött, aztán elment. Drága kölnije illata maradt utána, dohányos, kesernyés árnyalattal. A bejárati ajtó csapódása után még legalább tíz percig ott lebegett a konyhában. Anna ült az asztalnál, beszívta ezt az illatot, és arra gondolt, hogy valaha ez számára a boldogság ígéretét jelentette. Most már nem volt több egyszerű vegyi összetételnél.
A kétezres években ismerkedtek meg. Gábornak akkoriban egy kis bódéja volt a piacon, Anna pedig friss könyvelői diplomával dolgozott egy könyvvizsgáló cégnél. A férfi a nevetésével hódította meg. Durván tréfált, de pontosan célba talált, mintha mindig tudta volna, hol kell megnyomnia valamit az emberben. Anna nevetett, elpirult, és úgy érezte, él. Egy év múlva összeházasodtak. Három évvel később Gábor megnyitotta az első autóalkatrész-üzletét, aztán a másodikat, majd a harmadikat is. Anna otthagyta a munkáját, mert a férje ragaszkodott hozzá: „Az én feleségem vagy, minek hajtanád magad másnak? Maradj otthon, szülj gyerekeket.” Szült kettőt. Otthon maradt. És hajtotta magát — csak éppen egy másik úr szolgálatában.
A vállalkozás terjeszkedett, Gábor gazdagodott, testesebb lett, és új szokásokat növesztett maga köré. Idegenek előtt elkezdte Annát egyszerűen „anyjuknak” nevezni. Régen még Annuskának hívta. Ez a név eltűnt. Mintha valaki radírral törölte volna ki. Anna eleinte megsértődött, később hozzászokott. Kényelmesebb így: az embernek nem kell folyton energiát pazarolnia a sértettségre, ha elég mélyre temeti, valahová a hetedik csigolya tájékára, oda, ahol minden megemészthetetlen dolog összegyűlik.
Tíz órára Anna megérkezett a közjegyzőhöz. Az iroda egy üzleti központ földszintjén működött, a levegőben papír és poros irodaműanyag szaga keveredett. Gábor már ott várta. Mellette az anyja, Erzsébet állt: száraz, fürge mozgású asszony, szúrós, mindent megkaparintó tekintettel. Összeszorította a száját, és odavetette:
— Késtél.
— Dugó volt — felelte Anna, és leült egy székre. Mégsem kezdhette magyarázni, hogy a piros lámpánál sírta el magát.
A közjegyző, egy idősödő férfi hegyesre nyírt szakállal, maga elé rendezte a papírokat. Gábor Anna mellé telepedett. Már nem a dohányos kölni illata áradt belőle, hanem mentolos rágógumié. A tárgyalások véget értek, most az élet következett.
— Nos — mondta a közjegyző, és tollával végigkövette a sorokat. — Ajándékozási szerződés. Lakóház, telek, garázs. Az ajándékozó Anna, a megajándékozott Erzsébet. A feltételek szokásosak, a megajándékozottat terhelő illeték…
— Azt hittem, én is tulajdonos vagyok — szakította félbe Anna halkan.
Gábor teljes testével felé fordult, mintha már előre készen állna a válasszal.