— Direkt csinálta, bosszút akar állni rajtam…
— Engem egyáltalán nem érdekel, ki kin és miért áll bosszút — vágott közbe Krisztina jéghidegen. — Ezt a lakást nem azért bérlem, hogy ideköltöztesd az egész múltadat, bútorostul, rokonostul. Oldd meg. Kapsz egy órát. De ide be senki nem jön.
— Kriszti, várj már!
— Öt éve várok — felelte, és visszalépett a lakásba. — Elég volt a várakozásból.
Az ajtó a következő pillanatban becsapódott Márk arca előtt.
Reszkető kézzel kereste ki Eszter számát. Az első csörgés után nem történt semmi. A másodiknál már izzadt a tenyere. A harmadiknál majdnem elejtette a telefont.
— Igen? — szólt bele Eszter nyugodt hangon.
— Eszter, bocsáss meg — bukott ki belőle, a hangja vékonyan, kétségbeesetten remegett. — Hülye voltam, mindent megértettem. Vigyél vissza, kérlek. Tévedtem, hallod? Nincs Krisztina, nincs válás, semmi nincs. Odamegyek, térden állva könyörgök…
— Márkocskám — szakította félbe szelíden Eszter. — Te most egy idegen lépcsőházban ácsorogsz, egy régi szekrény mellett, és visszakéred magad abba az otthonba, amit fél éven át csak tehernek neveztél. Komolyan mondom, téged ez egy kicsit sem nevettet meg?
— Nem! — Márk hangja már-már sírásba fordult. — Félek! Hová menjek most?
— Na látod, kedvesem, ez valóban remek kérdés — mondta Eszter. — Csak kár, hogy ilyen későn jutott eszedbe. Akkor kellett volna gondolkodnod, amikor anyád pénze még nem változott négy keréken guruló ócskavassá.
— Visszaszerzek mindent! Dolgozni fogok, esküszöm!
— Márkocskám, egyszer már nagy vagyonokat akartál megmozgatni — emlékeztette Eszter. — Emlékszem, mi lett a vége. Tudod, vannak dolgok, amelyeket nem lehet másodszor is visszakapni. Mint a kihullott fogakat. Vagy a bizalmat.
— Eszter, könyörgök…
— A zárat ma délben lecseréltettem — közölte olyan tárgyilagosan, mintha csak az időjárásról beszélne. — Úgyhogy a kulcsodat hiába keresed, az már semmit nem nyit. Ég veled, Márkocskám. És üdvözlöm anyukádat. Mostantól sok közös van bennetek: közös szekrény, közös lakhatási gond.
A vonal elnémult. Márk lassan leereszkedett a lépcsőfokra, közvetlenül a kanapé mellé, amely három évtizeden át az anyja szobájában állt. Ilona értetlenül bámult le rá, mintha még mindig nem tudná felfogni, hogyan kerülhettek ide.
— Márkocskám — szólalt meg halkan. — Most akkor hová megyünk? Hideg van itt a lépcsőházban.
— Nem tudom — préselte ki magából. — Mindjárt… mindjárt kitalálok valamit.
Ott ült a zárt ajtó előtt, és fejben sorra vette, mi maradt. Az anyja lakását eladták. Az autót fillérekért továbbadták. Az üzlet kipukkadt, mint egy szappanbuborék. Eszter a lecserélt zár mögött volt. Krisztina pedig egy bezárt ajtó túloldalán.
— Hogy történhetett ez? — motyogta maga elé, előre-hátra ringatózva. — Hogy lehettem ekkora marha? Hiszen mindenem megvolt. Volt feleségem, volt fedél a fejem fölött, anyámnak is volt helye. Én meg… én ostoba, mégis mit akartam?
— Márkocskám, kihez beszélsz? — kérdezte Ilona.
— Magamhoz — felelte, és nem vette el a kezét az arcáról. — Már úgy sincs senki más.
Alulról felhangzottak a költöztetők léptei. A második dobozt cipelték vissza a lift felé, mert egyszerűen nem volt hová bevinniük.
— Hová tegyük, főnök? — kiáltott fel az egyikük. — Döntsd már el, mert ma még két címünk van.
— Nem tudom — nyögte Márk. — Már semmit sem tudok.
— Hát, ilyet se láttam még — horkant fel a rakodó. — Itt egy ember komplett szekrénnyel, csak éppen helye nincs hozzá. Akkor a maradékot lerakjuk ide a pihenőre. Aztán majd kitalálod, merre tovább.
Márk nem válaszolt. Felhúzott térdeit átkarolva ült a lépcsőn, és némán, csak az ajkával ismételgette ugyanazt a mondatot, mint valami varázsigét, amelynek már régen elfogyott az ereje:
— Idióta. Mekkora idióta vagyok. Megvolt mindenem, tényleg mindenem… és én magam, a saját két kezemmel tettem tönkre.