— Szekrény, kanapé, tizenkét doboz meg szőnyegek — sorolta tovább a szállító, mintha ez mindent megmagyarázna.
— Kinek a szekrénye? Kinek a kanapéja? — Krisztina hangja élesen megcsendült. — Vigyék el innen azonnal! Ne álljanak az ajtóm elé ezzel!
Fogalma sem volt, mi történik. Reszkető ujjakkal előkapta a telefonját, és már hívta is Márkot.
— Halló! — szorította a készüléket a füléhez. — Mi folyik itt? Valami bútorokat hoztak hozzám! Szekrényeket, dobozokat! Azonnal magyarázd meg!
— Milyen bútorokat? — Márk hangján őszinte értetlenség hallatszott. — Kriszti, miről beszélsz?
— Arról, ami itt torlaszolja el a lépcsőházat! — csattant fel a nő, már majdnem sikítva. — Valami ócska holmik, egy beszakadt kanapé! Azt kérdeztem, mi ez az egész?!
— Várj, ne tedd le — hadarta Márk, és közben lázasan keresni kezdte Eszter számát. — Mindjárt kiderítem.
Eszter a második csörgésre felvette.
— Tessék.
— Mit műveltél?! — üvöltött bele Márk a telefonba. — Miért küldted anyám holmijait a Tó utcába?!
— Logisztika — felelte Eszter olyan nyugodtan, mintha az időjárásról beszélgetnének. — Te Krisztinához készülsz költözni, anyád meg hozzád. Én csak összekötöttem a pontokat. Szerintem egészen elegáns megoldás.
— Miféle Krisztina, miféle logisztika?! — fuldoklott a dühtől. — Az egy bérelt lakás! Oda nem lehet csak úgy beköltöztetni senkit!
— Nálam viszont lehetett? — Eszter hangja továbbra sem remegett meg. — Márk, te évek óta mások lakásába pakolgatod szét az életedet. Én csupán segítettem, hogy végre egy helyre kerüljön minden.
— Küldd vissza azonnal azokat a holmikat!
— Eszem ágában sincs — mondta Eszter, és szinte hallani lehetett, ahogy unatkozva elnyom egy ásítást. — Beadtad a válókeresetet, emlékszel? Én pedig beleegyeztem. Meglepően együttműködő tudok lenni, ha már nem lábtörlőnek néznek.
— Meggondoltam magam! — vágta rá Márk kétségbeesetten. — Hallod? Nem akarok elválni! Hiba volt, elragadtattam magam!
— Milyen kár — jegyezte meg Eszter hűvösen. — Én viszont nem hirtelen felindulásból döntöttem. Mindent kimértem, mint a patikus. Az utolsó grammig.
Amíg Márk egyik hívásból a másikba kapkodott, a Tó utcai ház elé begördült egy kisbusz. Az ajtó kinyílt, és Ilona néni óvatosan leszállt, egyik kezével a kapaszkodót markolva, a másikban egy nagy, kitömött táskát szorongatva.
— Jó napot, kedveském — fordult a teljesen összezavarodott Krisztinához, akit nyilván valami segítőkész szomszédnak hitt. — Meg tudná mondani, merre lakik itt Márk? A felesége azt mondta, mostantól nála húzom meg magam.
— Márk? — Krisztina arca elsápadt. — Nálam? Itt?
— Hát persze — bólogatott Ilona néni bizakodva. — Nézze csak, a kis szekrényemet is idehozták. Meg a kanapémat is, szegényt. Akkor jó helyen járok, itt lesz az új szállásom.
— Itt senki nem fog megszállni! — Krisztina a rakodók felé perdült. — Megtiltom, hogy bármit behozzanak a lakásba! Értik? Vigyék el innen rögtön, ez nem az én holmim!
— Asszonyom — válaszolta az egyik fiú fásultan —, nekünk azt fizették ki, hogy ideszállítsuk. Mi ideszállítottuk. Ha akarja, marad a lépcsőházban, ha akarja, letehetjük a kapu elé. Vissza nem visszük, arra nincs megbízásunk.
— Márk! — kiáltotta Krisztina a telefonba. — Itt áll az anyád! Táskával! A lépcsőházamban, a saját szekrénye mellett! Felfogod te egyáltalán, mi történik?!
Márk fél óra múlva esett be, csuromvizes ingben, remegő kézzel. A lépcsőfordulóban olyan látvány fogadta, hogy egy pillanatra elsötétült előtte minden: a hatalmas szekrény, a kanapé, a dobozok, az elcsigázott anyja egy bőröndön kuporogva, és Krisztina, akinek az arcáról nyomtalanul eltűnt minden korábbi gyengédség.
— Ez mégis mi? — kérdezte a nő, és a tekintete szinte égette. — Te külön életet ígértél nekem. Szépet, könnyűt, csak kettőnkről szólót. Ehelyett idehoztál egy besüppedt kanapét meg a rokonságodat?
— Kriszti, mindent megmagyarázok — kezdte Márk dadogva. — Ez Eszter műve.