— Te…
— Az arcokra és a címekre mindig jól emlékeztem — vont vállat Eszter. — Mondhatni, szakmai ártalom.
— Ez nem egészen úgy van — vágta rá Márk túl gyorsan.
Eszter halkan felnevetett, szinte gyengéden.
— Márk, amikor egy férfi ezt mondja, az kivétel nélkül pontosan azt jelenti, amire én gondolok. Ez olyan törvényszerűség, mint a gravitáció.
A robbanás nem azonnal következett be. Előbb jött egy néma este. Aztán egy másik, amelyben már ott sistergett a düh. Csak a harmadik napon hullott le Márkról az álarc, mint a régi plafonról a málló vakolat.
— Igen, van Krisztina! — ordította. — Na és? Most boldog vagy? Kicsikartad belőlem?
— Igen — felelte Eszter anélkül, hogy felemelte volna a hangját. — Köszönöm az őszinteséget. Ma legalább valamiben igazat mondtál.
— Ő legalább nem rágja a fülemet naponta a lakással meg a gyerekszobával!
— Persze hogy nem — bólintott Eszter. — Nincs is mivel rágódnia ezen. Saját lakása sincs, legfeljebb bérelt.
— Te… te csak irigykedsz!
— Mire, Márk? — billentette oldalra a fejét. — Arra, hogy a volt kolléganőm melegíti azt a helyet, ami törvény szerint az enyém? Elég különös ok lenne az irigységre.
Márk zihálni kezdett, az orrcimpái kitágultak.
— Tudod mit? Beadom a válókeresetet. Hallod? Elegem van mindenből! A csipkelődéseidből, a könyveidből, a lakásodból, az egészből!
— Rendben, váljunk el. De akkor vidd magaddal az anyádat is. Innentől ő nekem idegen.
— Tessék?
— Jól hallottad — Eszter végre felállt. — Ha válás, legyen válás. Ne csináljuk félgőzzel. Ha elmész, akkor menj el teljesen, az egész pereputtyoddal együtt.
— Ezt nem teheted! Minek vinném én…
— Dehogynem tehetem — mosolyodott el Eszter szinte lágyan. — Én veled ellentétben be is tartom, amit kimondok. Egyébként ez is két külön ige: ígérni és megtenni.
Márk úgy viharzott ki, hogy bevágta maga mögött az ajtót. Meg volt győződve róla, hogy egy hét múlva visszatér, és valahogy minden elsimul. Mindig visszament. Eszter pedig mindig megbocsátott. Ez volt a megszokott rend, és eszébe sem jutott, hogy ezen bármi változhatna.
Felhívta a nővérét.
— Júlia, szia. Figyelj, anya ebben a hónapban Eszterhez megy, ahogy megbeszéltük. Tedd fel a buszra, én majd kimegyek elé.
A vonal túlsó végén Júlia óvatosan szólalt meg.
— Márk, te most válsz Esztertől. Milyen Eszterhez menne anya?
— Ki fogunk békülni. Nem először történik ilyesmi. Csináld, amit mondtam.
— Hát… te tudod.
Csakhogy Márk valójában semmit sem tudott. Ugyanis Eszter még aznap délelőtt felhívott egy költöztetőcéget, és bediktált két címet: honnan kell elhozni a holmikat, és hová kell vinni őket.
— A hátsó szobából mindent elvisznek — mondta a telefonba. — Szekrényt, kanapét, éjjeliszekrényeket, dobozokat, szőnyegeket. Mindent, ami nem az enyém. A Tó utcába kell szállítani. A pontos címet átküldöm.
— Rendben, felvettük — válaszolta a férfihang. — Kettőre végzünk vele.
— Végezzék is el. És a szekrénnyel óvatosan, öregecske darab, akár a gazdája.
Krisztina aznap otthon volt. Éppen a tükröt törölgette, és valami könnyed dallamot dúdolt maga elé, mit sem sejtve arról, hogy az apró, kényelmes világa perceken belül recsegve szétnyílik.
Csengettek. Amikor ajtót nyitott, két erős testalkatú férfi állt a küszöbön, mögöttük pedig egy hatalmas szekrény sötét tömbje magasodott.
— Jó napot — mondta az egyikük. — Szállítás. Hová vihetjük be?
— Miféle szállítás? — Krisztina zavartan pislogott. — Én semmit sem rendeltem.
— A cím egyezik, a megrendelő előre fizetett — a fiú rápillantott a papírjára. — Tó utca, minden stimmel.