— Márk, én nem valami teljesíthetetlent várok el tőled — Eszter letette a könyvet az asztalra. — Csak őszinteséget kérek. Egyetlen apró igazságot, akkorát, mint egy borsószem.
— Már megint kezded — morogta a férfi, miközben egy magazint lapozgatott. — Reggel óta ugyanazt hajtogatod.
— Én kezdtem? — Eszter halványan elmosolyodott. — Tudod, ezt a lemezt egy teljes éve nem tettem fel. Úgy is nézheted, hogy kaptál tőlem tizenkét hónap szabadságot a kérdéseim alól.
— Kár volt megszakítanod.
Eszter leült vele szemben, tenyerébe támasztotta az arcát.
— Márk, beszéljünk végre normálisan. Hívott a húgod. Azt mondta, megint rajtam a sor.
— És akkor mi van? — A férfi végre félretette az újságot. — Itt lesz nálunk egy ideig. Mi ebben a tragédia? Az anyámról van szó.
— A te anyádról. Az én lakásomban — felelte Eszter nyugodt hangon. — Érdekes, nem? Milyen hamar külön utakra kerülnek bizonyos dolgok.
— Már megint a lakással jössz! — csattant fel Márk. — Mindig ez: az enyém, az enyém. Mintha könyörögnöm kellene nálad egy sarokért.
— Talán nem így van?
A férfi elhallgatott, és sértődötten felfújta az arcát, akár egy gyerek, akitől elvették az édességet. Eszter jól ismerte ezt a jelenetet: duzzogás, nagy levegők, és az ártatlanul megbántott ember szerepe.
— Márk — folytatta halkan. — Emlékszel, mit ígértél, amikor az anyád eladta azt a lakást?
— Mit ígértem volna?
— Azt, hogy a pénz nagyobb része hozzánk kerül. Nagyobb otthonra. Én háromszobás lakásról álmodoztam. Képzeld, még gyerekszobáról is.
— Aztán közbejöttek a körülmények — fordította el a tekintetét. — Az élet már csak ilyen. Az ember tervez valamit, aztán egészen más lesz belőle.
— Más lett belőle, igen: egy autó, meg a te nagy üzleti szárnyalásod — horkant fel Eszter. — Emlékszel, hogyan járkáltál itt fel-alá, és azt mondogattad, hogy milliókat fogsz megmozgatni?
— Legalább próbálkoztam! — csapott a térdére Márk. — Én legalább tettem valamit, nem ültem ölbe tett kézzel!
— Próbálkoztál — bólintott Eszter. — Az anyád pénze eltűnt, az autót féláron vitte el az új tulajdonosa, a gyerekszoba pedig maradt annak, ami volt: álomnak.
— Anyámat ne keverd bele!
— Te kevered bele újra meg újra — jegyezte meg Eszter. — Félévente. Menetrend szerint.
Ilona élete évek óta körforgásban telt: hat hónap a lányánál, hat hónap a fiánál. Ezt annak idején Márk találta ki, és azóta minden ment tovább, mint egy régi falióra ingája, amelyet senkinek sem jutott eszébe megállítani.
— Márk, én nem az anyáddal harcolok — mondta Eszter, miközben teát töltött; a gőz egyenes, vékony csíkban szállt fel a csészékből. — A hazugságot nem tűröm. Ez két egészen különböző dolog, ebben talán egyetérthetünk.
— Egyszerűen nem szereted őt.
— Tisztelem — javította ki Eszter. — Téged viszont egyre kevésbé értelek. Ez, ha nem tévedek, két külön ige.
— Nagyon okos lettél — hunyorgott rá Márk. — Túl sokat olvasod azokat a könyveidet.
— A baj ritkán érkezik egyedül, többnyire egész rokonságot hoz magával — mosolyodott el a nő. — Látod, könyvek nélkül is boldogulok.
— Persze, viccelődj csak — Márk felállt, és nyugtalanul járkálni kezdett a konyhában. — De valahol azért laknunk kell.
— Laknunk? — Eszter felvonta a szemöldökét. — Olyan könnyedén mondod ezt a „mi”-t, mintha lenne alatta alap.
— Talán nincs?
— Nézzük meg — fonta össze a kezét az ölében Eszter. — Válaszolj őszintén egyetlen kérdésemre, és egy hónapig békén hagylak. Ki az a Krisztina?
Márk megdermedt. Egy pillanatra az arca olyan lett, mint a hirtelen megkötött zselé.
— Miféle Krisztina?
— Az, akivel annak idején egymás melletti asztaloknál ültünk — mondta Eszter változatlan nyugalommal. — Az, aki a Tó utcában bérel egy kis lakást. Már ötödik éve, amennyire tudom.