— Hogy nem ad többé! Ez a te műved, mi?!
— Neked is szép napot, Zoltán — felelte Gábor higgadtan, egyik kezével az ajtót tartva. — Lilla alszik. Vegyél vissza a hangerőből.
— Magasról teszek én a te Lilládra! — bömbölte Zoltán, és a nyála szinte szétfröccsent a küszöbön. — Ide a pénzzel, te aktakukac! Én még szépen kérem!
— Szépen akkor kér az ember, ha vissza is adja, amit elvitt — mondta Gábor. — Te viszont, barátom, még annyi tisztességet sem mutattál, hogy legalább valami jelképes részletet fizess.
Zoltán felordított, és két karját szétvetve előrelódult. Nagy, lomha testével nekirugaszkodott, beletolva a mozdulatba minden sértettségét, dühét és mohóságát. Meg volt győződve róla, hogy ezt a „száraz kis irodistát” ajtóstul elsöpri.
Gábor azonban az utolsó pillanatban fél lépést hátrált, majd rövid, pontos mozdulattal bevágta az ajtót, olyan véglegességgel, mintha pecsétet nyomna egy hivatalos iratra. A vállát is nekifeszítette.
Zoltán már nem tudott megállni. A lendület vitte tovább, egész puha, súlyos tömegével egyenesen a bezáródó ajtólapnak csapódott. Tompa, húsos puffanás hallatszott, mintha egy nedves homokkal teli zsákot ejtettek volna a földre. Az orra reccsent, az ajka felhasadt, és az állán azonnal sötét vércsík indult lefelé.
A fájdalomtól és a meglepetéstől hátratántorodott, mintha gumilabdaként pattant volna vissza a falról. Kapálózva próbált valamiben megkapaszkodni, de csak a levegőt markolta. Hátrafelé beleütközött egy dobozba, amelyet valaki a lépcsőházban felejtett, aztán nagyot huppanva ráült. A következő pillanatban jellegzetes reccsenés szakította meg a csendet: a nadrágja a széles ülepnél végigrepedt, deréktól majdnem térdig. Elővillant a nem éppen friss, pöttyös alsónadrágja, a pólója alól pedig kibuggyant a petyhüdt hasa.
Egy másodpercig csak feküdt féloldalasan, a plafont bámulva, zajosan kapkodta a levegőt, és közben a vért szétkente az arcán. Az előbbi harciasság egy szempillantás alatt elpárolgott belőle; a helyén csak zavart, szánalmas szuszogás maradt. Megpróbált feltápászkodni, de a saját tenyerén megcsúszott, újra visszacsapódott a földre, és kétségbeesetten szorította össze a szétnyíló nadrágját.
Gábor résnyire kinyitotta az ajtót, és ugyanazzal a nyugalommal nézett ki rajta, mint korábban.
— Zoltán — szólalt meg csendesen, szinte atyai türelemmel. — Az ajtó valóban masszív darab. De köztünk szólva nem az ajtóval van itt a fő gond. Hanem azzal, hogy nem célszerű fejjel nekimenni, ha azt a fejet később még használni szeretnéd. Tessék. — A folyosóról kinyújtott felé egy papírtörlőt. — Tedd az orrodra. Meg talán az önérzetedre is ráfér.
Zoltán remegő kézzel elvette, szipogott, fújtatott, aztán mintha egyszerre eresztett volna le az egész ember. Leült a lépcsőházi padlóra, egyik kezével a nadrágját markolta, a másikkal az orrát nyomta, és egy szót sem szólt.
Végül elvánszorgott. A nadrágját fogta, valamit motyogott az orra alatt, de már nem volt benne erő. Többé nem állított be hozzájuk.
A házat Zoltán végül mégis eladta. Vett magának egy egyszobás lakást a városban, és nagy fogadkozások közepette megígérte, hogy „apránként majd törleszt”. Természetesen egyetlen forintot sem fizetett vissza. Eszterre maradt a hitel, amelyet Gáborral együtt, összeszorított foggal, fizetésről fizetésre törlesztettek.
Az anyjával és a bátyjával való kapcsolat lassan teljesen elhalt. Erzsébet néhányszor még telefonált, de a beszélgetések sehogy sem találták a helyüket. Kiderült, hogy pénzen kívül már alig maradt közös témájuk. Zoltán egyáltalán nem jelentkezett. Talán szégyellte magát. Talán csak belátta, hogy a kút kiapadt.
Egy este, amikor Eszter éppen Lillát fektette le, a kislány halkan megkérdezte:
— Anya, Erzsi mama miért nem jön már hozzánk?
Eszter egy darabig hallgatott, mert kereste a legkevésbé fájó választ.
— Messze lakik, kincsem — mondta végül. — Nehéz neki ide eljutni.
Lilla bólintott, aztán lehunyta a szemét. Elhitte. A gyerekek hisznek a felnőtteknek; ez egyszerre az ajándékuk és a kiszolgáltatottságuk.
A konyhában Gábor éppen mosogatott. Eszter odament mellé, megállt a pultnál, ő pedig szó nélkül a kezébe adott egy konyharuhát, hogy törölgesse a tányérokat. Így álltak egymás mellett, váll a vállhoz érve, mindketten a saját gondolataikba mélyedve.
— Sajnálom — szólalt meg Eszter kis idő után. — Te már az elején láttad, mi lesz ebből. Én meg makacskodtam, mint… mint Zoltán a te ajtóddal.
Gábor félmosollyal oldalra pillantott.
— Erős hasonlat. De szerencsére te nem szoktál fejjel ajtónak rohanni.
— Haragszol rám?
— Rád? Soha. A hitelre egy kicsit, azt bevallom. De a hitel egyszer véget ér. Te viszont nem vagy lejárati dátumos. — Átkarolta a vállát. — Ki fogjuk fizetni. Nem fogunk beleroppanni. Tudod, valahol még örülök is, hogy így alakult. Most már pontosan tudjuk, kik tartoznak igazán hozzánk. Az a kislány odabent. Te. Meg én.
Eszter a vállához bújt, és hirtelen megértette: az a repedés, amely egy teljes éven át lassan futott végig az otthonukon, végre nem tágult tovább. Épp ellenkezőleg. Apránként elkezdett összeforrni.
A fal túloldalán Lilla álmosan felsóhajtott. A tűzhelyen csendesen hűlt a vízforraló. Egyszerű este volt, hétköznapi neszekkel — de ezekben a hangokban most újra volt levegő.