Zoltán ököllel vágott az asztal lapjára.
— Te, könyvvizsgáló úr, rendes, bejelentett fizetést kapsz, vagy nem? Kapsz. A bank ad neked hitelt? Ad. Felveszel egymillió-hatszázezret, én meg majd visszafizetem, becsszóra! Én borbélynak születtem, érted? Olyan vendégköröm volt, hogy csak na! A gyerek is nagyobb lett már, amint talpra állok, zsákszámra fogom keresni a pénzt!
— A „becsszó” kétségkívül erős fedezet — húzta el a száját Gábor. — Csak attól tartok, a bankoknál ezt nem fogadják el biztosítékként.
— Most gúnyolódsz velem?! — Zoltán arca sötétvörösre váltott. — Én szépen kérem, ő meg itt poénkodik!
— Zoli — szólalt meg halkan Eszter. — Komolyan tudnád fizetni?
— Esztikém, hát te most a húgom vagy, vagy valami idegen asszony? — fordult felé, és a hangja abban a pillanatban nyúlósan kedves lett. — Ismersz, mióta világ a világ. Apránként törleszteném, szépen, ahogy tudom. Anyu a nyugdíjából adna negyvenezer forintot havonta, én meg, ha beindulok, hozzáteszem a többit. Gábornak ez semmiség, csak a papírt kell aláírnia. Apa büszke lenne rád, ha nem hagynád cserben a bátyádat…
Márk ezalatt egyszer sem nézett fel a telefonjából. Eszter rápillantott, és átfutott rajta a gondolat: a fiú ezt a dallamot annyiszor hallotta már, hogy számára ugyanolyan háttérzaj lett, mint a hűtő zümmögése.
— Átgondolom — mondta végül Eszter.
— Na, tudtam én! — derült fel Zoltán. — Tudtam, hogy benned van szív! Nem úgy, mint ebben a te emberedben — bökött állával Gábor felé. — Irodai kis száraz alak, csak a számokat tudja tologatni.
— Köszönöm az elismerést — biccentett Gábor rezzenéstelen arccal. — A száraz alakok, akik számolni szoktak, többnyire azok maradnak pénznél. Véletlen lenne? Kétlem.
Zoltán összeszedte a fiát, és úgy távozott, mintha a kért pénz már ott lapulna a zsebében. Gábor bezárta mögöttük az ajtót, aztán a felesége felé fordult.
— Eszter. Kérlek, ne vegyél fel hitelt a saját nevedre. Most az egyszer ne férjként higgy nekem, hanem könyvvizsgálóként.
— Ő a bátyám, Gábor.
— Ő pedig a mi családunk — mutatott a gyerekszoba irányába. — Nagyon gondold meg, melyiket választod.
Eszter egy hét múlva mégis felvette a hitelt. Egymillió-hatszázezer forintot, három évre, a saját nevére — és Gábornak előre egy szót sem szólt. A férje véletlenül jött rá, amikor meglátott egy banki üzenetet. Nem kiabált, nem csapott patáliát. Csak hosszú ideig nézte őt, majd ennyit mondott:
— Hát jó. Tekintsük úgy, hogy megvetted magadnak a nyugodt lelkiismeretet. Elég drága vétel volt.
Az első két hónapban Erzsébet pontosan utalta a maga negyvenezer forintját. Aztán akadozni kezdett a dolog: egyszer késve jött a nyugdíj, máskor felment a vérnyomása, aztán meg a gázszámla lett hirtelen magasabb. A hiányzó részt mindig Eszter pótolta ki.
Zoltán egyetlen forintot sem adott. Egy teljes év alatt egyszer sem. Télen Márknak mandulagyulladása volt, tavasszal Zoltán „meghúzta a derekát”, nyáron pedig kiderült, hogy „uborkaszezon van, ilyenkor kinek kell hajvágás”. Telefonálni viszont rendszeresen telefonált — csak nem pénzzel, hanem újabb bajokkal.
— Esztikém, gond van a csővel! Valami vacak vascső, legalább négyszázezer kell rá.
— Esztikém, reped az alap, egyszer csak ránk dől az egész ház!
— Esztikém, elrohadt a kerítés, bejárnak a kutyák az udvarba, Márk fél!
Gábor hétvégenként szó nélkül autóba ült, kiment hozzájuk, és amit lehetett, saját kezűleg megjavított. Estére horzsolt ujjakkal, festékfoltos farmerben tért haza. Nem tett szemrehányást. Csak vezetett egy füzetet: a tartozás összege egyre nőtt, mint a hegyről lezúduló hógolyó.
Szeptemberben aztán Zoltán szokatlanul jókedvű hangon hívta fel Esztert.
— Figyelj, Esztikém, gondolkodtam… El kéne adni a házat.
— Hogyhogy eladni?! — Eszter kezében megállt a kanál a fazék fölött.
— Hát mi értelme van megtartani? A tető rossz, az alap reped, lyuk hátán lyuk. Milliókat kéne rákölteni, de honnan szedjem elő? Márkot is messzire kell hordani iskolába. Találtam vevőt, pont kijönne belőle egy egyszobás lakás a városban. Nekünk a kölyökkel elég lenne.
— Zoli, én egy éve fizetek helyetted. Hitelt vettem fel miattad. Legalább egy részét visszaadod?
— Jaj, Esztikém, igyekszem, amit tudok… Te is tudod, milyenek most az árak. Aztán apránként törlesztem, becsületszavamra. A városban majd felpörgök, lesz vendég bőven, meglásd, még jól is járunk!
Szóról szóra ugyanaz. Pontosan ugyanaz a nóta, mint egy évvel korábban. Akkor még a házról volt szó, most pedig egy olyan lakásról, amelyet abból a pénzből venne meg, amit ő maga soha nem is látott. Eszter lassan leereszkedett a sámlira.
Két nappal később Zoltán minden előzetes jelzés nélkül megjelent náluk. Eszter dolgozott, otthon csak Gábor volt a kissé betegeskedő Lillával. A csengő úgy visított fel, mint valami tűzjelző.
Gábor ajtót nyitott. A küszöbön Zoltán állt: vörös fejjel, izzadtan, kapkodó levegővel, mintha futva tette volna meg az utat a lépcsőn.
— Te irodai patkány! — hörögte. — Te beszélted tele Eszter fejét! Tegnap közölte velem, hogy több pénz nincs.