Fáradtan lépett be, de a szemében most is ott bujkált az a megszokott, élénk fény. Ledobta a zakóját, megpuszilta Lillát, aztán leült vacsorázni. Eszter közben bekísérte a kislányt a gyerekszobába, elővette neki a színezőket, majd félig behúzta maga mögött a konyhaajtót.
— Anyu telefonált — kezdte, amikor leült vele szemben. — Téged nem tudott elérni.
— Láttam a nem fogadott hívásokat. Vissza akartam hívni, csak az egyik ügyfélnél olyan könyvelést találtam, hogy majdnem elsírtam magam a számláik fölött. Mi történt anyáddal?
Eszter elmondott mindent. Gábor csendben hallgatta, közben a kanalával lassan kevergette a levest. Ahogy a történet haladt előre, egyre komolyabb lett az arca.
— Hárommillió-kétszázezer forint — ismételte meg végül. — Szép összeg. Túl szép, túl kerek. Tudod, szakmai ártalom nálam, hogy nem szeretem a kerek számokat. Általában valaki sír mögöttük.
— Gábor, azt szeretnék, hogy segítsünk.
— A „segítsünk” alatt gondolom engem kell érteni — mosolyodott el, de nem gúnyosan. — Eszter, nézzük józanul. Édesanyád nyugdíjas. A bátyád pedig nagyjából Márk születése óta állítólag mindjárt rendbe jön anyagilag. Ebben a felállásban ki az egyetlen, akinek bejelentett fizetése van, és akitől a bank nem fordul el azonnal? Találd ki elsőre.
Eszter lesütötte a szemét.
— Ők a családom. Anya. A bátyám. Apa is segített nekünk a lakásnál.
— Apád egymillió-kétszázezret adott. Az én szüleim kétmillió-négyszázezret. Érdekes módon ők mégsem hívogatnak minket számológéppel a kezükben. — Gábor félretolta a tányért, és óvatosan megfogta Eszter kezét. — Nem vagyok szívtelen. Sajnálom a házat is, Márkot is, rendes gyerek. De az alapképlet nagyon egyszerű: ha most belelépünk ebbe, nem fogunk tudni kiszállni. Először jön egy törlesztő, aztán egy kis rásegítés, aztán majd beázik a tető. Egy év múlva mi is adósságban ülünk, Zoltán pedig ugyanúgy várja majd, hogy valaki megmentse.
— Egyedül neveli a fiát.
— És Márk anyja hol van? Fizessen tartásdíjat, segítsen ő is. Miért mindig az lesz a végső megoldás, akinek akad valamennyi pénze? — Gábor sóhajtott, aztán halkabban folytatta: — Kölcsön csak annyit szabad adni, amennyit ajándéknak is oda tudnál adni, aztán elfelejteni. Ezt egy életre megtanultam. Márpedig én nem tudok nekik ajándékba adni hárommillió-kétszázezret. De még nyolcszázezret sem.
Eszter nem válaszolt. Tudta, hogy a férjének igaza van. Mégis fájt odabent, mintha az ész és a vér szava között kellett volna választania.
— Nem azt kérem, hogy szeresd kevésbé őket — mondta Gábor, miközben felállt. — Csak azt, hogy mások adósságát ne engedd be a mi otthonunkba. Itt van Lilla, jövőre iskolába megy. Felújítást terveztünk. Ez nem kapzsiság, Eszter. Ez felelősség. Csak éppen csúnyán hangzik.
Átment a gyerekszobába, hogy segítsen Lillának befejezni a papírtündér ragasztását. Eszter pedig ott maradt az asztalnál, a kihűlő leves fölött, és pontosan értette: Gábor nemet mondott. De vajon ő maga is kimondta már?
Zoltán három nappal később állított be. Reggel odaszólt telefonon: „Kettő körül arra járok, felugrom egy percre.” Eszter mondani akarta, hogy nem lesz otthon, de elkésett vele; a bátyja már bontotta is a vonalat.
Úgy zúdult be az előszobába, mint egy tank, mögötte Márk préselte be magát, kezében telefonnal. Zoltán nagy darab volt, elpuhult testtel, háromnapos borostával, és olyan drágának tűnő sportcipőben, amilyen valahogy mindig azoknak jut, akiknek állítólag semmijük sincs.
— Na, szevasztok, rokonság! — bömbölte már a küszöbről, mire Lilla kidugta a fejét a gyerekszobából, aztán rögtön vissza is húzódott. — Jól megy itt a sor, mi? Szép kis felújítás, csempe, minden… Mi meg ott rohadunk abban a viskóban.
— Neked is szia, Zoltán — felelte Gábor nyugodtan, és elé ment. — Gyere beljebb, csak a cipőt vedd le. Nálunk ugyan nem viskó van, de a szőnyeget sajnálnám.
Zoltán fújt egyet, de levette a cipőjét. Bementek a konyhába. Márk azonnal a telefonjába temetkezett, még az unokatestvérére sem nézett. Lilla egy darabig toporgott mellette, aztán mivel a fiú tudomást sem vett róla, visszament.
— Akkor röviden — Zoltán nehézkesen leült, könyökét az asztalra tette. — Nagy a baj, nincs idő udvariaskodni. A bank a torkomon van. Hárommillió-kétszázezer, értitek? Anya bőg, én nem alszom. Ha viszik a házat, hova menjek a gyerekkel? Az utcára?
— És mit szeretnél, Zoltán? — kérdezte Gábor, miközben vizet tett fel teának, mintha csak az időjárásról beszélgetnének.
— Mit szeretnék?! — emelte fel a hangját a báty, és nyálcseppek fröccsentek az asztalra. — Segíteni kellene! Család vagyunk, nem? Apátok szinte odaadta nektek ezt a lakást, ti meg most elbújnátok? Nincs bennetek szégyen?
— Apád egymillió-kétszázezret adott — jegyezte meg Gábor egyenletes hangon. — Fillérre emlékszem. Ez a munkám.
— A fillérek most nem számítanak! — csattant fel Zoltán.