Egyetlen lakás, egyetlen hitel, és egy egész rokonság, amely pénzért szinte bármire képes. Amikor az anyós és a feleség testvére megjelenik egy „apró kéréssel”, a férjnek döntenie kell: a családját menti meg, vagy a saját otthonát védi. Hogy ki segít valójában, és ki az, aki csak ügyesen kihasznál másokat, az majd csak akkor derül ki, amikor már késő lesz.
— Eszterkém, Gábor nagyon elfoglalt? Már harmadszor hívom, kicsöng, de nem veszi fel.
Eszter a vállához szorította a telefont, miközben tovább aprította a káposztát. A tűzhelyen lassan rotyogott a leves, a gyerekszobából pedig vidám dalocska szűrődött ki: Lilla valamilyen tündéres mesét nézett, közben kirakózott. Teljesen hétköznapi este volt, meleg, kiszámítható, olyan, mint egy gondosan megírt jelentés.
— Anya, most kint van az ügyfélnél, ellenőrzést zár le. Azt mondta, nyolc körül végez.
— Ja, persze, persze… — felelte Erzsébet, de a hangja bizonytalanul csengett, mintha a gondolatai egészen máshol járnának. — Igazából vele szerettem volna beszélni. De talán te is átadhatnád neki…
Eszter letette a kést. Volt valami az anyja hanghordozásában, amitől összeszorult benne a figyelem. Erzsébet rendszerint konkrét ügyben telefonált: megkérdezte, hogy van Lilla, emlékeztette őket valakinek a születésnapjára, vagy tanácsot kért, hogyan kell lefagyasztani a cukkinit. Most viszont kerülgette a témát, hosszú szüneteket tartott, mintha jeges vízbe készülne belépni.
— Történt valami?
— Nem, semmi rémes, Eszterkém, csak… — elhallgatott, majd egy nehéz sóhaj hallatszott a vonalban. — Ma hívtak a bankból. Apád hitelével kapcsolatban.
István öt hónapja halt meg. Kiterjedt infarktus vitte el; mire a mentő kiért, már nem volt kinek segíteni. A temetésen Erzsébet kőkemény arccal állt, Zoltán félrehúzódva tízpercenként rágyújtott, Eszter pedig akkor még naivan azt hitte, a legnehezebb rész mögöttük van. Kiderült, hogy épp ellenkezőleg: akkor kezdődött minden.
— Miféle hitelről beszélsz?
— Hát tudod, apád megvette azt a debreceni házat, hogy Zoltánnak meg Márknak legyen hol lakniuk. A saját nevére íratta, de nem volt elég pénze, ezért jelzáloghitelt vett fel rá. Zoltán a fiával már harmadik éve ott él.
Eszter a konyhapultnak támaszkodott. Ismerte azt a házat: régi, téglából épült, kissé megroggyant verandával, az udvarban három meggyfával. Néhányszor jártak ott grillezni, és Gábor akkor, miután megnézte a vezetékeket, halkan csak ennyit mondott: „Erre rámenne két havi fizetés.”
— És most mi van?
— Most az van, hogy apád meghalt, a ház pedig örökségként ránk szállt… rám, Eszterre… jaj, rád nem, hanem Zoltánra — Erzsébet teljesen belezavarodott. — Vagyis rám és Zoltánra. Csakhogy a tartozás is jött vele együtt, érted? A bank azt mondja, fizessünk, különben elviszik, elárverezik. Még hárommillió-kétszázezer forint van hátra! Eszterkém, nekem kilencvenkétezer forint a nyugdíjam, Zoltánnak meg rendes keresete sincs, egyedül neveli Márkot… Ha elveszik a házat, hová menjenek? Az utcára?
A gyerekszobában hangosabb lett a zene; Lilla nyilván átkapcsolt egy másik mesére. Eszter ösztönösen kisebbre vette a lángot a leves alatt.
— Anya, és Zoltán mit mond erre?
— Én most nem őt keresem, hanem Gábort próbálom elérni! Tanácsot akartam kérni tőle. Ő úgyis otthon van a számokban, könyvvizsgáló, hátha tud valami okosat mondani…
Eszter pontosan értette, merre tart az anyja. Nem mondta ki nyíltan, nem rögtön, de a cél világos volt. Erzsébet szótárában a „tanács” gyakran azt jelentette: segítség. A „segítség” pedig szinte mindig pénzt.
— Gábor nem örökös — mondta Eszter nyugodtan. — A törvény szerint a tartozás arra száll, aki elfogadja az örökséget. Vagyis rád és Zoltánra.
— Igen, igen, tudom én… — Erzsébet ismét elbizonytalanodott. — Csak hát apád mindig azt mondta, a családnak össze kell tartania. Nektek is segített, amikor a lakást vettétek, vagy már elfelejtetted?
Eszter nem felejtette el. Öt évvel korábban, amikor az önerőt gyűjtötték, a szülei kétmillió-négyszázezer forintot adtak nekik, abból István része egymillió-kétszázezer volt, a többit pedig ő és Gábor rakták félre. Papírt természetesen senki sem írt, hiszen rokonok között minek az ilyesmi. Most viszont ez az egymillió-kétszázezer forint hirtelen kényelmes eszközzé vált, amellyel nyomást lehetett gyakorolni rájuk.
— Este beszélek Gáborral — mondta végül Eszter. — De semmit sem ígérek.
— Persze, persze! Csak kérlek, ne rontsd rá túl keményen. Finoman mondd neki. Tudod, milyen egyenes ember, rögtön rávágná, hogy nem…
A hívás után Eszter még sokáig az ablaknál állt. Nézte a játszóteret, a hintákat, a két autót az udvaron. A negyedik emeleti kétszobás lakásuk az övék volt, nem albérlet. A jelzáloghitelt tavaly lezárták, és Eszter akkor először érezte úgy, hogy végre fellélegezhet. Most elég volt egyetlen telefonhívás, és a levegő megint kevesebbnek tűnt.
Gábor valamivel nyolc után ért haza.