Erre a házra, ahová most költözni szeretne, tett félre felújítási pénzt? Nem? És az adókra? Arra sem? A rezsire legalább?
— Miért kötsz bele ilyen apróságokba?! — csattant fel Nóra élesen.
— Apróságok? — Alexandra elővette a telefonját, és megnyitotta a jegyzeteit. — Akkor nézzük ezeket az „apróságokat”. Az ingatlanadó évente nagyjából százhetvenezer forint. Gáz, villany, víz: havonta még körülbelül harminckétezer. A tetőt öt éven belül javítani kell, az legalább egymillió-kétszázezer forint lesz. Ezt ki fizeti majd? Anyátok? Vagy te meg Gábor összedobjátok?
A beálló csend mindennél beszédesebb volt.
— Értem — bólintott Alexandra. — Vagyis én tartsam fenn a házat, én álljam az összes költséget, édesanyátok pedig lakjon benne ingyen. Csodálatos terv. Komolyan, le vagyok nyűgözve.
Gábor összeszorított állkapoccsal meredt rá.
— Felfogod egyáltalán, miket beszélsz? Az anyámról van szó! Nem fogom hagyni, hogy idegeneknél húzza meg magát!
— Gábor — Alexandra hangja továbbra is higgadt maradt. — A te anyád egyszer már megpróbált „berendezkedni” az én lakásomban. Emlékszel arra a felejthetetlen hónapra? Amikor közölte, hogy joga van itt élni, mert én a fia felesége vagyok? Akkor ezt átbeszéltük. Azt hittem, megértetted. Úgy látszik, tévedtem.
— Nem rosszindulatból csinálta! — tárta szét a karját Nóra. — Csak közelebb akart lenni a családjához!
— A család közelsége igazán szép dolog. De az, hogy a lakásomat a saját nevére akarta íratni, szintén a szeretet jele volt?
Nóra hirtelen elhallgatott.
— Nem vagyok sem vak, sem süket. És biztos, ami biztos, ügyvéddel is beszéltem. Szóval térjünk vissza a házra. Elmagyarázom neked, Gábor, nagyon egyszerűen. Az ingatlan most körülbelül huszonnyolcmillió forintot ér, hála az új útnak. Ha eladom, egy részét Eszter néninek adom, mert anyám halála után ő volt nekem a családom. A maradékot befektetem. Két kis garzon kiadásra: állandó bevétel. Ha viszont beköltözik oda valaki ingyen, ki pótolja nekem ezt a pénzt?
— Hogy jön ide a pénz?! — mordult fel Gábor. — Itt egy emberről beszélünk!
— Mindig a pénzről van szó, drágám — mosolyodott el fanyarul Alexandra. — Csak vannak, akik szégyellik kimondani. Te és Nóra nem azért jöttetek ide, mert annyira szeretitek anyátokat, hanem mert az ő lakhatási gondját az én káromra akarjátok megoldani.