— Ezt most komolyan gondolod?
— Halálosan — felelte Lilla hűvösen. — Nem foglak éjszaka kirakni az utcára, mert az kicsinyes volna. De az én hálószobámban ma már nem alszol. Holnap pedig nem leszel itt. Ezen nincs mit megvitatni.
— Lilla… — Gábor hangja egyszerre puhává, szinte könyörgővé vált. — Nem lehetne ezt normálisan megbeszélni? Indulatok nélkül?
— Indulatok nélkül? — Lilla hitetlenül felnevetett, de a nevetésében semmi vidámság nem volt. — Gáborkám, az előbb közölted velem, hogy egy éve megcsalsz, lehordtad az anyámat semmirekellőnek, majd felszólítottál, hogy takarodjak a saját lakásomból. És most azt kéred, maradjak higgadt? Te hallod egyáltalán, miket mondasz?
Gábor lassan leereszkedett a kanapéra, a matracot még mindig görcsösen markolta.
— Nem hittem, hogy idáig fajul.
— Akkor mire számítottál? — Lilla leült a vele szemben álló fotel karfájára, és keresztbe fonta a karját. — Nézzük csak végig a zseniális haditervedet. Bejelented, hogy van valakid. Én összeomlok, zokogok, könyörgök, te pedig nagylelkűen megengeded, hogy összepakoljak egy bőröndöt. Aztán kisétálok az éjszakába, Dóra pedig beköltözik ide. Ti ketten pedig boldogan éltek tovább egy ingyen lakásban. Valahogy így képzelted?
Gábor nem válaszolt.
— Tudod, mi a legszomorúbb az egészben? — folytatta Lilla csendesebben, de minden szava élesen hasított. — Hogy még arra sem vetted a fáradságot, hogy utánanézz a papíroknak. Öt évig éltünk együtt, és egyszer sem jutott eszedbe megkérdezni, kinek a nevén van ez a lakás. Elég volt neked, amit anyád mesélt. Mert az kényelmesebb volt. Te vagy az örökös, én meg a megtűrt senki. Szép kis mese, ugye?
— Én azt hittem…
— Nem, Gábor. Pont ez a baj. Te nem hittél, nem gondolkodtál, csak elfogadtad azt, ami neked jól hangzott. Nem gondolkodtál akkor sem, amikor összejöttél Dórával. Akkor sem, amikor kitaláltad, hogy engem majd innen kiraksz. És ma sem, amikor kinyitottad a szádat. Te általában nem gondolkodsz. Csak azt csinálod, amihez éppen kedved van. Mint egy gyerek. Csakhogy te már harmincéves vagy.
Gábor felnézett rá. Az arcáról lassan eltűnt a támadó magabiztosság.
— És most mi lesz?
— Most? Válás. Hiszen te magad mondtad ki. Vagy hirtelen már nem is ezt akarod?
A férfi elbizonytalanodott. Lilla szinte látta, ahogy a fejében kétségbeesetten kattognak a fogaskerekek. A lakás kicsúszott a kezéből. Az anyja tombolni fog. Dórának nincs hová költöznie. A felesége karrierje pedig épp most kezdett igazán felfelé ívelni. A helyzet egyetlen pillanat alatt teljesen más megvilágításba került.
— Talán… adhatnánk magunknak egy kis időt — próbálkozott Gábor, és erőltetetten elmosolyodott. — Lehiggadnánk, átgondolnánk…
— Időt? — Lilla felállt. — Te egy teljes évet adtál magadnak egy másik nő mellett. Nekem pedig most ajánlod fel, hogy gondolkodjak? Azután, amit műveltél? Azután, hogy fagyott halnak neveztél? Azután, hogy be akartad költöztetni a szeretődet az otthonomba?
— Lilla…
— Nem — szakította félbe, és lassan megrázta a fejét. — Én elfogadom a döntésedet. Válás. Kimondtad, hát intézzük el. Tisztességesen, fölösleges mocskolódás nélkül. Nem fogok bosszút állni, nem rendezek jeleneteket, nem teszem tönkre az életed. Egyszerűen elmész, és kész. De azt ne kérd tőlem, hogy úgy tegyek, mintha semmi sem történt volna.
Gábor görnyedten ült a kanapén. Az előbbi fölénye, a hangoskodása, az a biztosnak hitt erő egyszerűen elpárolgott belőle. Már csak egy zavarodott férfi maradt ott, aki csúnyán túlbecsülte a saját helyzetét.
— Hülye voltam — mondta halkan.
— Végre valamiben egyetértünk — felelte Lilla, és a hálószoba ajtaja felé indult. — A matracot pumpával tudod felfújni, a dobozban van. Takarót találsz az előszobai szekrényben. Reggelre legyél készen az indulásra.
A küszöbnél még megállt, és visszanézett rá.
— És Gábor… eszedbe se jusson éjjel átjönni békülni. Be fogom zárni az ajtót. Holnap pedig elkezdődik az új életünk. Külön. Pont úgy, ahogy te akartad.
Az ajtó becsukódott mögötte.
Gábor egyedül maradt a lassan elsötétülő nappaliban, kezében az összehajtott felfújható matraccal. Úgy szorította, mintha az lenne az egyetlen kapaszkodója. Pedig valójában csak jelképe volt annak az új életnek, amelyet ő maga választott magának.
Csakhogy ez az élet valamiért egészen másképp nézett ki, mint ahogyan eltervezte.