— Anya! — Gábor arca pillanatok alatt sötétvörös lett. — Legalább te állhatnál mellém!
— Miben álljak melléd? Abban, hogy ki akarod hajítani a feleségedet egy olyan lakásból, ami nem is a tiéd? Csak mert a fejedben valamiért az él, hogy te vagy itt a nagy tulajdonos? Gábor, gyere haza. Ezt otthon megbeszéljük.
Lilla ekkor átvette tőle a telefont.
— Mónika néni, köszönöm, hogy őszinte volt velem. Ezt tényleg nagyra értékelem.
— Lillám… — az asszony hangja megremegett. — Akkor ti most… elváltok?
— A fia nagyjából egy perce közölte velem, hogy igen. Van valakije. Már majdnem egy éve. Úgyhogy azt hiszem, nincs miről beszélni. Elválunk.
Gábor hirtelen mozdult, mintha ki akarná kapni a készüléket a kezéből.
— Várj már! Lehet, hogy elragadtattam magam…
— Elragadtattad magad? — Lilla lassan felvonta a szemöldökét. — Egy teljes éven át? Minden egyes nap Dórával csak egy hosszúra nyúlt pillanatnyi felindulás volt?
— Lilla, ne csináld, inkább beszéljük át normálisan…
— Beszélgetni akkor szoktak az emberek, ha ketten vesznek részt benne. Itt viszont eddig csak te tartottál előadást. Arról, hogy „pakold össze a cuccaidat”, meg hogy „ez az én lakásom”, és hogy „takarodj”. Hatásos volt, elismerem. Egészen meggyőző.
Felállt a fotelből, és egészen közel lépett hozzá. Gábor ösztönösen hátrált egyet.
— Tudod, mi a legmegdöbbentőbb az egészben? — kérdezte Lilla csendesen, szinte már kedvesen. — Még arra sem vetted a fáradságot, hogy elegánsan hazudj. Nem találtál ki valami szomorú történetet arról, hogy „eltávolodtunk egymástól”, vagy hogy „már nem vagyunk ugyanazok az emberek”. Még egy kis szenvedést sem próbáltál eljátszani. Egyszerűen besétáltál, és közölted, hogy tűnjek el, mert szereztél magadnak egy új játékszert. Ez már nem is pofátlanság. Ez valami különleges adottság.
— Te most szándékosan alázol engem — szűrte a fogai között Gábor. — Élvezed, igaz?
— Alázlak? — Lilla röviden felnevetett. — Gábor, drágám, ezt te magad intézted el. Méghozzá hibátlanul. Nekem szinte hozzá sem kellett tennem semmit. Beállítottál, bejelentetted a szeretődet, követelted, hogy hagyjam el más lakását, aztán felhívott az anyád, és mindent megerősített. Én csak ültem, és néztem az előadást. Mint a színházban. Egyedül a popcorn hiányzott.
Gábor összeszorította az állkapcsát.
— És most mégis hová menjek? Anyámhoz?
— Hová máshová? Dórához? — Lilla kissé oldalra billentette a fejét. — Ja, várj csak. Neki nyilván nincs saját lakása, különben nem ide akartad volna beköltöztetni. Milyen érdekes helyzet: az új nőddel a régi feleséged anyjának lakásában terveztél új életet kezdeni. Ez már tényleg a szemtelenség mesterfoka.
— Fogd be!
— Nem fogom. Öt perce még te üvöltötted, hogy tűnjek innen. Most én beszélek. Te pedig szépen végighallgatsz.
Lilla odasétált az ablakhoz, és háttal állt meg neki.
— Öt év, Gábor. Öt éven át napi tizenkét órákat dolgoztam. Építettem a karrieremet. Azt hittem, értünk csinálom. A közös jövőnkért. Közben te, úgy látszik, egy másik jövőt raktál össze magadnak. Dórával. Az én, pontosabban anyám négyzetméterein.
— Te tehetsz róla! — vágta rá hirtelen. — Rám se néztél! Észre sem vettél!
— Nem vettelek észre? — Lilla megfordult. — Vacsorát főztem. Kimostam az ingeidet. Fejben tartottam a barátaid születésnapját. Eltűrtem a haveri estéiteket. Felfújtam azt az idióta matracot Márknak, amikor a válása után egy hétig nálunk húzta meg magát. Ezt nevezed annak, hogy nem vettelek észre?
Gábor elkapta a tekintetét.
— Ez csak háztartás volt. Nekem más kellett.
— Más? Mégis mi? Rajongás? Tapsvihar azért, mert reggel sikerült felkelned? Érdemérem, amiért hetente egyszer levitted a szemetet?
— Menj a fenébe!
Lilla a szekrényhez lépett, felnyúlt a legfelső polcra, és előhúzta az összehajtogatott felfújható matracot.
— Tessék — mondta, és odadobta neki. — Ma ezen alszol. A nappaliban. Reggel pedig elmész. Anyádhoz, Dórához, nekem teljesen mindegy.
Gábor elkapta a matracot, és úgy meredt rá, mintha valami földönkívüli tárgy került volna a kezébe.