— Szeretnék tisztázni vele valamit a lakással kapcsolatban.
— Csak tessék! — húzta gúnyos mosolyra a száját Gábor. — Ugyanezt fogja mondani. Mi fizettük ki ezt az egész kérót.
A vonal kicsöngött. Néhány pillanat múlva egy női hang szólalt meg:
— Halló? Lilla?
— Mónika néni, jó napot. Kihangosítva beszélek, Gábor itt áll mellettem. Megmondaná, kérem, hogy a lakás vételárának hány százalékát adta bele az önök családja?
Csend lett. Lilla pontosan látta, ahogy Gábor arcáról lassan leolvad a fölényes magabiztosság, mintha tavaszi nap érné a havat. Az anyja hallgatása láthatóan rossz érzést keltett benne.
— Lillácska — szólalt meg végül az anyósa óvatosabban —, miért kérdezed ezt?
— Mert a fia azt állítja, hogy önök fizették szinte az egészet, az én anyám pedig csak aprópénzt tett hozzá.
A telefonból mély, fáradt sóhaj hallatszott.
— Gábor, miket hordtál te ott össze? — Mónika néni hangja egyszerre keményebb lett. — Mi húsz százalékot adtunk bele. A maradék nyolcvanat Erika fizette, Lilla édesanyja.
Gábor arca megnyúlt, mintha valaki egy zsák cementtel vágta volna mellbe. Kinyitotta a száját, aztán becsukta. Majd újra próbálkozott.
— Anya, te meg miről beszélsz? Hiszen mindig azt mondtad…
— Azt mondtam, hogy segítettünk a lakásnál. És ez igaz is. A húsz százalék is segítség, ha nem tudnád. Te meg mégis mit képzeltél?
Lilla felemelte a kezét, jelezve, hogy van még kérdése.
— Mónika néni, még egy dolog. Három hónapja eladták a részüket az édesanyámnak. Jól tudom?
Megint néma csönd következett, aztán újabb sóhaj.
— Igen, Lillácska. Erika felajánlotta, hogy kivásárol minket. Tudod, szükségünk volt a pénzre… Tisztességes árat adott érte. Hálás vagyok neki, hogy ilyen rendesen állt hozzánk.
Gábor mindkét kezével a fejéhez kapott.
— Anya! Eladtátok? Nélkülem? És nekem egy szót sem szóltatok?!
— Miért kellett volna? — csodálkozott Mónika néni. — Az apáddal közös részünk volt. Hozzád semmi köze nem volt. A lakás Lilla nevére volt intézve.
Lilla letette a telefont az asztalkára, de nem bontotta a hívást. Gábor a szoba közepén állt, mint saját ostobaságának élő emlékműve. Az iménti pimaszságának nyoma sem maradt; a helyét zavartság és lassan kibontakozó rémület vette át.
— Várj csak — nyalta meg kiszáradt ajkát. — Akkor ez azt jelenti, hogy… a lakás…
— Teljes egészében anyámé — tárta szét a karját Lilla. — Aki, megjegyzem, soha nem dicsekedett vele a családi ebédeken. Csak szépen, csendben fizetett.
— De hát házasok vagyunk! — kapaszkodott bele Gábor ebbe a gondolatba, mint fuldokló a szalmaszálba. — Közösen szerzett vagyon!
— Gáborkám, nem figyeltél eléggé. A lakás az anyámé. Nem az enyém. Az anyámé. Mi ketten tulajdonképpen az ő jóvoltából lakunk itt. Csakhogy én a tulajdonos lánya vagyok. Te pedig micsoda is?
Gábor elsápadt.
— Ezt direkt rendezted így — rekedtté vált a hangja. — Három hónapja… Már akkor tudtál a… Dóráról?
— Ezt a nevet most hallom először — vont vállat Lilla. — Három hónappal ezelőtt eszembe sem jutottak a kis kalandjaid. Anyám egyszerűen rendezni akarta a papírokat. Szereti, ha minden tiszta és átlátható.
Ekkor a telefon hangszórójából megszólalt az anyósa:
— Gábor! Ez igaz? Szeretőd van?!
A férfi úgy rándult össze, mintha áramütés érte volna. Teljesen elfelejtette, hogy az anyja még mindig hallja őket.
— Anya, ez… ez bonyolult…
— Bonyolult?! Te szerencsétlen! Lecserélted Lillát valami nőre… és még ki is akartad dobni abból a lakásból, ami tulajdonképpen hozzá tartozik?!
— Technikailag az anyámhoz — jegyezte meg Lilla halkan.
— Lillácska, drágám — lágyult el Mónika néni hangja, és érezni lehetett benne a szégyent —, kérlek, bocsáss meg ennek az ostoba fiamnak. Én neveltem, ez igaz, de néha magam sem értem, mi lett belőle.