Lilla alig lépte át a lakás küszöbét, amikor a férje, Gábor már ott állt előtte az előszobában, olyan arccal, mintha valami nagy csatát nyert volna. A megcsalás, amelyről Lillának addig sejtelme sem volt, szinte tapinthatóan ott lebegett közöttük, összekeveredve az idegen parfüm illatával, amely makacsul beleivódott Gábor ingébe. Az a pénz, amelyet öt évvel korábban a szüleik ebbe a kétszobás lakásba tettek, amikor ők még friss házasok voltak az egyetemi évek alatt, hirtelen egészen más jelentést kapott.
— Na figyelj, asszony, hisztire semmi szükség — jelentette ki Gábor, és összefonta a karját. — Van valakim. Már majdnem egy éve. És azt akarom, hogy ő költözzön ide hozzám. Te meg szedd össze a cuccaidat, és tűnj el.
Lilla lassan kibújt a cipőjéből, majd gondosan letette a táskáját az előszobai szekrénykére. Gábor anyja, az anyósa, minden családi ebéden büszkén ismételgette, hogy „ők a férjével lakást vettek a gyerekeknek”. Úgy látszott, Gábor ezt olyan mélyen elhitte, hogy most már tényleg úgy nézett a feleségére, mintha az csak valami ideiglenes albérlő lenne.
— Süket vagy? — emelte fel a hangját. — Érthetően mondtam: takarodj innen. Ez az én lakásom. Anyám fizette. A te anyád csak valami aprópénzt dobott bele, aztán kész.
Lilla besétált a nappaliba, leült a fotelbe, és keresztbe tette a lábát. Öt éven át építette a karrierjét, miközben Gábor eljátszotta a családfenntartót. Mostanra már két ember dolgozott alatta, és ez még csak a kezdet volt. A fizetése pedig már meghaladta azt az összeget, amit a férje — pontosabban, egyelőre még a férje — hazavitt.
— Gáborkám — mosolyodott el halkan —, folytasd csak. Kezdek kíváncsi lenni.
— Mit kell ezen folytatni? — csapta szét a karját a férfi. — Olyan hideg vagy, mint egy darab jég. Csak a munka, a munka, megint a munka. Nekem meg kellett egy kis melegség. Hát találtam.
— Értem. Melegség kellett — bólintott Lilla. — És mióta melegedsz pontosan?
— Mondtam már, majdnem egy éve! — rándult meg ingerülten Gábor válla. — És ne nézz így rám. Magadnak köszönheted. Fiatal férfi vagyok, szükségem van figyelemre. Nem a táblázataidra meg a jelentéseidre.
Lilla elővette a telefonját, de nem nézett rá. Csak letette maga mellé, a fotel karfájára. Gábor észre sem vette a mozdulatot, annyira belelovalta magát a saját szónoklatába.
— Szóval ide akarod költöztetni? — kérdezte Lilla olyan hangon, mintha valóban csak egy részletet szeretne pontosítani.
— Akár már a napokban — vágta rá Gábor diadalmasan, és felszegte az állát. — A válás csak formaság. Egy-két hónap, és lezárjuk. Úgyhogy kímélj meg a jelenetektől. Összepakolsz szépen, aztán mész anyucikádhoz.
— Várj csak — emelte fel Lilla az egyik ujját. — Ezt szeretném tisztán látni. Biztos vagy benne, hogy ez a lakás a tiéd? Úgy érted, az édesanyádé?
Gábor úgy forgatta a szemét, mint aki egy különösen lassú felfogású gyereknek magyarázza az egyszeregyet.
— Lilla, ne játszd az ostobát. Az én szüleim vették ezt a lakást. A te anyád legfeljebb jelképesen beszállt, mondjuk a tapétába meg a függönybe. Mindketten tudjuk.
— Érdekes, milyen emlékezeted van — dőlt hátra Lilla a fotelben. — Válogatós fajta. Mint az aranyhalé, csak fordítva: pont arra emlékszel, ami soha nem történt meg.
— Ne próbáld itt összezavarni a fejemet! — csúszott szinte visításba Gábor hangja. — Anyám mindenkinek elmesélte, hogyan szakadtak meg apámmal, hogy lakást vegyenek nekünk!
— Mesélni valamiről és kifizetni valamit két külön dolog, Gáborkám. Még ragozni sem ugyanúgy kell őket.
A férfi arca sötétvörösre váltott. Láthatóan nem erre számított. Azt hitte, Lilla majd sírni fog, könyörög, összeomlik, talán még azért is rimánkodik, hogy gondolja meg magát. Ehelyett a nő nyugodtan ült a fotelben, halvány mosollyal, mintha valami gyengécske, de szórakoztató előadást nézne.
— Ide figyelj, én nem fogok itt veled vitatkozni! — bökött felé ingerülten az ujjával. — Pakolj össze. Két napot kapsz.
Lilla felemelte a telefonját, és tárcsázni kezdett. Gábor homloka összeráncolódott.
— Kit hívsz?
— Az édesanyádat — felelte Lilla nyugodtan.