– A lépcsőházban, az ajtóm előtt heverő zsákok a holmijaival, higgye el, minden fényképnél beszédesebbek.
– Ráadásul az ön papucsában állt ott.
– A zöldben? Amelyiken dinoszauruszok vannak?
– Nem. Szürke volt, kockás.
– Az az ünneplős papucsom. Hihetetlen. Még a más papucsát is képes felvenni.
Egy darabig egyikük sem szólt. Aztán Balázs halkan, szinte hitetlenkedve felnevetett.
– Tudja, Nóra, most kint állok az erkélyen, nézem azt a két zsák kacatot a bejárat mellett, és valamiért könnyebbnek érzem magam. Mintha végre levágtak volna rólam egy fogat, ami három éve sajog.
– A fogat nem levágják. Kihúzzák.
– Az enyém olyan volt, hogy ahhoz már amputálás kellett.
– Sok erőt, Balázs.
– Magának is. Úgy fest, egy csónakba kerültünk. Csak maga gyorsabban evez. Én még legalább egy hónapig győzködtem volna magam, hogy talán tévedek.
Nóra letette a telefont. A lakás csendes volt, üres, furcsán kitágult. A padlón világosabb négyszög jelezte, hol állt korábban Gábor asztala. A polcon pormentes folt maradt a könyvei helyén. A fürdőszobában egy magányos akasztó lógott, amelyen addig a köntöse pihent.
Anita hívta.
– Nóri, mi van veled? Láttam, hogy online vagy, de nem írsz.
– Anita, igazad volt.
– A meglepetéssel kapcsolatban?
– A meglepetéssel. Nem lett jó vége.
– Mondd.
– Idehozta a gyerekeket a cuccaikkal, ő meg közben a volt nőjéhez járkált. Elmentem a címre. Ő nyitott ajtót. Otthoni papucsban. Tényleg meglepetés volt.
– És te mit csináltál?
– Zárat cseréltettem, a holmiját fuvarosokkal elküldtem Krisztinához, írtam a férjének, hétfőn beadom a válókeresetet.
– Ezt mennyi idő alatt intézted el?
– Négy óra. Vagy három és fél.
– Nóra, te nem ember vagy, hanem gép. Én egy hétig bőgtem volna a párnába.
– Majd bőgök később. Most nincs rá időm. Most fel kell hívnom Ilona nénit, hogy a fiúk ettek-e rendesen.
Ugyanebben a pillanatban Gábor az utcán állt, a kezében a telefonnal, amely szinte megállás nélkül rezgett. Krisztina már hatodszor hívta. Balázstól egy rövid üzenet érkezett: „Vidd el a holmidat. Te szemét.” Az anyja is írt: „Gyere ide. Beszélnünk kell.”
Gábor senkinek nem válaszolt. Csak bámulta a kijelzőt, és minden újabb hívás úgy villant fel rajta, mint egy ítélet.
Egy évvel korábban még minden tökéletesen működőnek tűnt. A felesége szerette, a gyerekek valahogy el voltak helyezve, a régi szerető mindig elérhető maradt, annak férje pedig semmiről sem tudott. Gondosan felépített rendszer volt. Akár egy kártyavár.
És ez a kártyavár négy óra alatt omlott össze. Nóra egyetlen útja elég volt a megadott címre, és minden darabjaira hullott. A felesége lecseréltette a zárakat. Balázs megtudta az igazságot. Az anyja magyarázatot várt. Krisztina pánikba esett.
A telefon ismét csörögni kezdett. Krisztina neve jelent meg.
Gábor kinyomta. A készüléket a zsebébe süllyesztette, aztán elindult az utcán. Nem tudta, merre megy. Azt sem, miért. És főleg azt nem, hogy mi következik ezután.
Nóra eközben már az anyósát hívta.
– Ilona néni, vacsoráztak a fiúk?
– Igen, Nórikám. Mindketten megettek négy-négy palacsintát. Már alszanak.
– Köszönöm.
– Nóra… tényleg válni fogsz?
– Hétfőn beadom a papírokat.
– Nem foglak lebeszélni róla. Gábor rászolgált. De a gyerekek… Te megszeretted őket, ugye?
– Igen. Márk minden vasárnap rajzol nekem egy képeslapot. Levente nemrég tanult meg olvasni, és nekem olvasta fel először azt a szót, hogy „nap”.
– Többet adtál nekik az elmúlt időben, mint az apjuk egy egész év alatt.
– A fiúk semmiről sem tehetnek. Ha segítség kell, számíthat rám. De Gáborral vége.
– Tudom, Nórikám. Tudom.
Nóra letette a telefont az éjjeliszekrényre. A lakás most is csendes volt, most is üres, mégis először érezte igazán a sajátjának. Nem álltak idegen táskák az előszobában, nem lebegett hazugság a levegőben, és nem várakozott más papucsa az ajtó mellett.
Odament a tükörhöz, és hosszan nézte magát. A szeme száraz maradt. Az álla feszesen emelkedett. Huszonnyolc éves volt, mégis úgy érezte, egyetlen nap alatt megöregedett és megfiatalodott egyszerre.
Anitától üzenet érkezett: „Büszke vagyok rád.”
Nóra halványan elmosolyodott, majd visszaírt: „Köszönöm. Mostantól megyek tovább.”