A hátizsákokat is odakészítette.
– Hová vigyük? – kérdezte a költöztetők vezetője.
– Zöldliget utca tizennégy, negyvenegyes lakás – felelte Nóra. – Tegyék le az ajtó elé. Ha senki nem nyitja ki, akkor hagyják a lépcsőházban, a bejáratnál.
A lakatos nagyjából negyven perc alatt végzett a zárcserével. Három vadonatúj kulcsot nyomott Nóra kezébe. Nóra kifizette, rázárta az ajtót a lakásra, aztán leült a csendes előszoba padlójára.
Másfél óra múlva megcsörrent a telefonja. Gábor hívta.
– Nóra! Te mégis mit műveltél?! Krisztina most hívott, üvöltözik, hogy valami zsákokat pakoltak le náluk!
– Pontosan – mondta Nóra nyugodtan. – A te holmijaid vannak bennük. Meg a gyerekeidé. Elküldtem őket arra az egyetlen címre, ahol ezek szerint a szombatjaidat töltöd.
– Elment az eszed? Neki férje van! Balázs este hazamegy, mit fog gondolni?
– Balázs miatt ne aggódj. Már írtam neki. Megkapta a címet, az időpontot, és a rövid összefoglalót a ti „csöpögő csapjaitokról”. Meglepően értelmes embernek bizonyult. Egyetlen szót válaszolt: „Köszönöm.”
– Te… te ezt nem tehetted meg.
– De megtettem, Gábor. És hidd el, előbb is megtettem volna, ha nem hittem volna el egy teljes éven át minden szavadat. Tudod, már szinte nevetséges: annyira biztos voltál benne, hogy ostoba vagyok, hogy már el sem bújtál. Szerdán elhoztad hozzám a fiúkat, te pedig kisétáltál a főbejáraton, és mentél Krisztinához. Még csak hátra sem néztél, hátha a feleséged ott áll a sarkon.
– Nóra, kérlek, hallgass meg…
– Nem. Most te hallgatsz meg engem. A fiúk Ilonánál vannak. Jól vannak, ettek, építőkockáznak. A zárat lecseréltettem. Hétfőn beadom a válókeresetet.
– Ezt nem csinálhatod! Mi azért…
– Mi azért mi? Megegyeztünk? Igen, Gábor, megegyeztünk. A gyerekek Krisztinánál laknak. A hétvégék a mieink. A hűség kölcsönös. Egyetlen év alatt mindhárom pontot megszegted. Ha ez szerződés lenne, most kötbért fizethetnél.
– Én nem csaltalak meg!
– Szombat reggel, házipapucsban nyitottad ki a volt feleséged lakásának ajtaját. Nevezheted ezt persze „csapjavításnak”, csak akkor te vagy a város legrosszabb vízvezeték-szerelője, mert a csap, úgy tudom, azóta is csöpög.
Gábor elhallgatott. Nóra a vonal túlsó végén is hallotta a nehéz, ideges lélegzetét.
– Honnan tudsz te a csapról?
– Tegnap este hallottam, ahogy gyakoroltad a kifogást. A fürdőszobában motyogtál magad elé, azt hitted, alszom. „Csöpögött a csap, felhívott, csak beugrottam.” Gábor, még hazudni sem tudsz rendesen. Legalább azt mondtad volna, hogy csőtörés volt. Az komolyabban hangzik.
– Nóra, odamegyek. Ezt normálisan meg kell beszélnünk.
– Ne gyere. Másik kulcs kellene hozzá. A beszélgetést pedig befejeztük. Egy dolgot szeretnék, ha megjegyeznél: úgy mentem hozzád feleségül, hogy tudtam a gyerekeidről. Megszerettem őket. Minden hétvégén park, rajzolás, mesekönyv, miközben te állítólag a barátodhoz mentél, vagy az anyádhoz. Ilona egyébként megerősítette: az elmúlt négy hónapban egyszer sem jártál nála.
– Ezt ő mondta?
– Nem csak ezt. Azt mondta: „Nóra, hálás vagyok neked, amiért elviseled a fiamat. Nem érdemli meg.” És tudod mit? Igaza van.
– Nincs hová mennem.
– Ott van Krisztina címe, ahol láthatóan otthon érzed magad. Ott van Ilona lakása, ahol magyarázatot várnak tőled. És végső soron ott van az egész világ, Gábor, biztosan akad benne elég hely. Az én lakásom viszont többé nem szerepel a lehetőségek között.
Nóra bontotta a hívást, majd azonnal letiltotta a számot. Aztán minden más elérhetőséget is, amelyen keresztül Gábor próbálkozhatott volna. Végül leült az előszobai sámlira, és egy teljes percig mozdulatlanul ült a némaságban.
A telefon ismeretlen számról szólalt meg. Nóra felvette.
– Nóra? Balázs vagyok. Krisztina férje. Illetve, úgy tűnik, mától inkább a volt férje.
– Balázs… sajnálom, hogy így kellett megtudnia.
– Ne sajnálja. Régóta sejtettem, csak bizonyítékom nem volt. Ezt maga adta a kezembe.