— ha valakinek nincs takargatnivalója, nem kezd el ordítani. Egyszerűen megadja a számot, aztán nyugodtan megissza a kompótját. Te viszont most pont úgy festesz, mint az a macska, amelyiket rajtakapták az asztalon, hallal a szájában. A halat már lenyelte, de az ártatlan pofát valahogy nem sikerül összehoznia.
Gábor elhallgatott. Nóra lassan bólintott.
— Rendben. Késő van. A fiúk fáradtak. Megágyazok nekik a nappaliban, holnap pedig folytatjuk ezt a beszélgetést.
Az éjszaka végtelennek tűnt. Nóra nyitott szemmel feküdt a sötétben, és újra meg újra felidézte Anita, a barátnője szavait, amelyeket még egy évvel korábban mondott neki.
„Készülj fel egy meglepetésre, és hidd el, nem fog tetszeni. A húgomnál, Viktóriánál ugyanez volt: elvált, a gyerek nála maradt, de amint alkalma adódott, rátolta az egészet a volt férjére. Nem egy napra. Hetekre, hónapokra. A tartásdíjat persze pontosan követelte. A volt férje végül másik városba költözött, csak hogy ne bolonduljon bele.”
Akkor Nóra csak legyintett. Anita mindig hajlamos volt túldramatizálni mindent. Most azonban minden egyes mondata úgy csengett a fejében, mintha jóslat lett volna.
Reggel Gábor sietve készülődni kezdett.
— El kell mennem. Dolgom van.
— Persze. Neked mindig dolgod akad. Szombaton különösen.
— Már megint kezded?
— Még el sem kezdtem. Menj csak. Majd én vigyázok a fiúkra. Ahogy szoktam.
Gábor kilépett az ajtón. Nóra húsz percig várt, aztán felöltöztette az ikreket, és elvitte őket Ilonához.
Az anyósa ajtót nyitott, meglátta az unokáit, és egyetlen pillanat alatt mindent megértett.
— Gyertek be, aranyoskáim. A nagyi süt nektek palacsintát.
A fiúk már szaladtak is befelé. Ilona finoman megfogta Nóra karját.
— Nórikám, bocsáss meg neki. Nem tudom, mi történik vele. Nekem is hazudozik.
— Ilona, szükségem van Krisztina pontos címére. Az utcát már mondta, de a házszámot és a lakást nem.
— Zöldliget utca tizennégy, negyvenegyes lakás. Nóra, kérlek, ne dönts indulatból.
— Nem vagdalkozom. Csak óvatosan felnyitom a sebet. Mint egy sebész.
Nóra egyenesen a megadott címre ment. Lépcsőház, negyedik emelet, negyvenegyes szám az ajtón. Megnyomta a csengőt. Odabentről léptek hallatszottak, majd kattant a zár.
Az ajtóban Gábor állt.
Egy másodperc. Kettő. Három. Az arca megnyúlt, a szája résnyire nyílt, a tekintete pedig ide-oda kapkodott, mint azé, akit a legnyilvánvalóbb hazugság közepén értek tetten.
Nóra némán nézte őt. Aztán átpillantott a válla fölött: női kabát a fogason, papucs a padlón. Végül ismét a férjére emelte a szemét.
Egyetlen szót sem szólt. Sarkon fordult, és elindult lefelé a lépcsőn.
— Nóra! Várj már! Ez nem az, aminek látszik… Csak segítettem! Csöpögött a csap, felhívott, én meg átjöttem!
A hangja utána szaladt, visszaverődött a lépcsőház falairól, de Nóra még csak hátra sem nézett. Kiért az udvarra, mély levegőt vett, és elővette a telefonját.
Az első hívást egy zárcserével foglalkozó mesternek intézte.
— Jó napot kívánok. Bejárati ajtón kellene zárat cserélni. Mondom a címet. Egy órán belül megoldható? Kiváló.
A második hívás egy költöztető céghez ment.
— Üdvözlöm. Két rakodóra lenne szükségem holmik összepakolásához és elszállításához. Nem nagy mennyiség: néhány zsák ruha, egy íróasztal, egy fotel. Másik címre kell vinni. Igen, egy fordulóval meglesz.
Nóra gyors léptekkel haladt az utcán. Már minden világos volt előtte. Krisztina Gáborra, pontosabban Nórára sózta a gyerekeket, hogy szabaddá tegye a lakást a találkozókhoz a volt férjével. Régi, jól ismert felállás: gyerekek el, szerető vissza.
Csakhogy Krisztinának volt törvényes férje is: Balázs. Ilona említette már a nevét. Nóra pedig pontosan tudta, mi lesz a következő lépés.
Mire hazaért, a lakatos már ott állt a kapu előtt a szerszámosládájával. A rakodók negyedórával később érkeztek. Nóra kinyitotta a lakást, és higgadtan, módszeresen, kapkodás nélkül összeszedte Gábor holmijait.
A télikabátját. A cipőit. Három polcnyi könyvét. A dolgozószobából az asztalt, az összecsukható fotelt, két zsák ruhát. A gyerekek holmiját külön, gondosan zacskókba rendezte. A játékokat is félretette.