Nóra az előszobában állt, és a két kisfiút nézte, akiknek a hátán teljesen egyforma hátizsák lógott. Mögöttük Gábor magasodott, mindkét kezében egy-egy óriási utazótáskával. Szerda volt. Egy teljesen hétköznapi szerda, nem pedig szombat.
— Kik ezek, akiket idehoztál az otthonomba? — kérdezte Nóra feltűnően nyugodt hangon. — Úgy emlékszem, abban állapodtunk meg, hogy az első házasságodból született gyerekeid nem fognak velünk lakni.
Gábor válasz helyett oldalazva betolta magát mellette a folyosóra, majd nagy puffanással letette a csomagokat.
— Ne kezdd, Nóra. Változott a helyzet. Egy hónapról van szó. Legfeljebb kettőről.
— Esetleg háromról? — Nóra leguggolt az ikrek elé, rájuk mosolygott, és finoman megsimogatta a fejüket. — Fiúk, menjetek be a szobába. A polcon találtok építőt. Játsszatok egy kicsit, amíg apával beszélünk.
A gyerekek eltűntek a szobában. Nóra becsukta utánuk az ajtót, aztán lassan a férje felé fordult.
— Gábor, jól értem a helyzetet? Szerda este beállítasz a gyerekekkel, csomagostul, és egyszerűen kész tények elé állítasz?
— Mégis mit kellett volna tennem? Ők a fiaim! Vagy szerinted hagynom kellett volna, hogy az utcán töltsék az éjszakát?
— Érdekes gondolatmenet. Amikor összeházasodtunk, esküdöztél, hogy a fiúk Krisztinánál maradnak. Emlékszel még erre, vagy nálad a memória olyan, mint egy olcsó kifőzde étlapja: csak az van rajta, ami éppen kényelmes?
— Mondtam, hogy átmeneti!
— Átmeneti az, amikor szombaton jönnek és vasárnap hazamennek. Két teletömött táska meg a „talán három hónap” már inkább költözésnek nevezhető. Érzed a különbséget?
Gábor idegesen járkálni kezdett a szűk előszobában.
— Nem fogok neked magyarázkodni a saját gyerekeim miatt. Ez a lakás részben az enyém is.
— Nem, Gábor. Ez az én lakásom. Már akkor is az enyém volt, amikor te még sehol sem voltál, és utánad is az marad. Mielőtt megint kimondanád azt a szót, hogy „enyém”, nézz bele a tulajdoni lapba. Egyetlen név szerepel rajta, és az nem a tiéd.
Nóra elővette a telefonját, és már tárcsázta is az anyósa számát. Gábor összerezzent.
— Tedd le! Ne merészeld felhívni anyámat!
— Miért ne? Ha már kettőnk helyett döntesz, talán ő sem tudja, hogy hirtelen főállású nagymama lett.
— Nóra, figyelmeztetlek!
— Mire? Arra, hogy Ilona asszony öt percen belül megtudja, hogyan rendelkezik a fia más lakásával?
A vonal kicsengett. Ilona a harmadik csörgés után vette fel.
— Ilona asszony, jó estét. Szeretném megkérdezni, tud róla, hogy Gábor áthozta hozzánk Márkot és Leventét? Nem látogatóba. Csomagokkal.
A telefon túlsó végén csend támadt. Aztán megszólalt az anyósa hangja, meglepetten és bizonytalanul.
— Nórikám, én erről semmit sem tudok. Egy szót sem szólt nekem. Hogyhogy csomagokkal?
— Két hatalmas táskával. És azzal a mondattal, hogy „egy hónap, talán kettő, esetleg három”. Gondoltam, tisztázom: ez valami közös családi terv volt, vagy csak az ő hirtelen ötlete?
— Istenem… Nóra, én nagyon hálás vagyok neked a türelmedért. Így is minden hétvégén te foglalkozol a fiúkkal, miközben ő a barátaihoz rohangál. Beszélni fogok vele.
— Köszönöm, de azt hiszem, ezt most inkább én rendezem el. Viszont szükségem lenne Krisztina címére. Szeretném megérteni, miért passzolta le így a gyerekeket.
Ilona lediktálta a címet. Gábor közben falfehér arccal állt, hátát a falnak vetve.
— Minek neked az ő címe? Mit akarsz csinálni?
— Miért sápadtál el ennyire? Ha minden rendben van, mitől kell tartanod?
— Ne avatkozz bele, Nóra. Ez nem a te ügyed.
— Nem az enyém? A fiúk az én lakásomban vannak, az én kanapémon alszanak, az én asztalomnál esznek. Minden szombaton és vasárnap én rajzolok velük, én viszem őket sétálni, én adok nekik enni, miközben te állítólag „egy baráthoz” vagy „anyádhoz” mész. Csakhogy mint kiderült, anyád sem lát téged. Akkor mégis hová jársz hétvégenként, Gábor?
— Nem vagyok köteles elszámolni neked!
— Valóban nem. Csakhogy én sem vagyok köteles bébiszittert játszani más gyerekei mellett, amíg az apjuk ki tudja, hol szórakozik.
Nóra egy lépéssel közelebb ment hozzá, és egyenesen a szemébe nézett.
— Add meg Krisztina telefonszámát.
— Nem.
— Miért?
— Mert nem, és kész! Elég volt ebből a kihallgatásból!
Nóra keserűen elmosolyodott, és a szavai előtt egy pillanatra megállt a levegő.
— Tudod, Gábor — kezdte, most már egészen halkan, de annál élesebben.