Az ujjai enyhén remegtek.
Nem úgy tartotta már a papírt, mint az előbb, amikor olyan biztos mozdulattal húzta elő a saját iratát a táskájából.
A tekintete végigsiklott a sorokon.
Január.
Február.
Március.
Piros.
Piros.
Zöld.
Aztán megint piros.
És újra piros.
Láttam rajta azt a pillanatot, amikor elkezdett összeállni benne a kép.
Nem egyszerre történt.
Lassan.
Darabról darabra.
Mert ez nem húszezer forint volt.
Nem is harminc.
Ez hétszázhúszezer-nyolcszáz forint volt.
Gábor nem „egy kicsit” maradt el.
Olyan összeggel tartozott a saját gyerekének, amely sok embernek fél évnyi fizetésével ért fel.
Réka másfél millió forint körüli összeget próbált összegyűjteni az első lakásrészlethez, miközben az a hétszázhúszezer-nyolcszáz forint, amit Gábor a fiának nem fizetett ki, az ő szemükben csak „egyszerű formalitásnak” számított.
Elővettem a következő lapot, és elé csúsztattam.
– Ez pedig a végrehajtási kérelmem másolata – mondtam nyugodtan. – Itt van az ügyszám, itt pedig a dátum. E hónap hatodika. Egy hete adtam be. Az eljárást már megindították.
Réka felnézett.
– Ez mit jelent?
A hangja már nem volt ugyanaz.
Eltűnt belőle az él.
Vékonyabb lett.
Óvatosabb.
Mintha nem ugyanaz a nő ült volna előttem, aki negyven perccel korábban végigkopogott a folyosómon a magas sarkú cipőjében.
– Azt jelenti – feleltem –, hogy a következő két-három hétben a végrehajtó adatot kér majd Gábor valamennyi bankszámlájáról. Utána zárolhatják őket, amíg a tartozást teljes egészében ki nem fizeti. Minden számlát. Azt is, amelyikre ti az önerőt gyűjtitek a hitelhez.
Nem éreztem diadalt.
Nem volt bennem öröm.
Csak valami tompa nyugalom.
Olyan, mint amikor az ember nagyon sokáig cipel egy nehéz táskát, aztán végre leteheti a földre.
Réka felállt.
A hokedli lába végigkarcolta a padlót.
Előkapta a telefonját, és felhívta Gábort.
Egy csöngés.
Aztán még egy.
Most nem vette fel azonnal.
Harmadik.
Negyedik.
Az ötödik után szólt bele.
– Hazudtál nekem – mondta Réka gyorsan, szinte egymásba nyelve a szavakat. A hangja remegett. – Húszezer, igaz? Húszezer? Itt vannak a papírok előttem. Hétszázhúszezer-nyolcszáz forint! Már végrehajtás van folyamatban! Zárolni fogják a számlát! Milyen hitelről beszéltél, Gábor? Milyen lakáshitelről, amikor hat havi tartásdíjjal tartozol?
Hallottam, hogy Gábor válaszolni próbál.
Motyogott valamit.
Halkan.
Összefüggéstelenül.
Magyarázkodott.
Réka azonban nem hagyta, hogy végigmondja.
Kinyomta a hívást, bedobta a mobilt a táskájába, és rángatni kezdte a cipzárt.
De az ujjai nem engedelmeskedtek.
A cipzár elakadt.
Erősebben húzta meg, aztán felkapta a táskát, és elindult az ajtó felé.
A küszöbnél azonban megtorpant.
Visszafordult.
– Miért mutatta meg nekem mindezt?
Az ajtófélfának támaszkodva álltam.
A mappa még mindig nyitva hevert a konyhaasztalon.
– Azért, mert bejöttél az otthonomba, abba a lakásba, ahol a fiam aludt, és azt követelted, hogy mondjak le arról a pénzről, ami törvény szerint őt illeti – válaszoltam. – Nem engem. Őt. Egy hétéves kisfiút, aki rakétás iskolatáskát szeretne. Én nem tartozom neked semmivel. És nem fogok aláírni semmit.
Réka kinyitotta az ajtót.
Kilépett.
Az ajtó becsapódott mögötte.
Aztán csend lett.
Ott maradtam az előszobában.
A levegőben még ott lebegett a parfümje illata, édeskésen és idegenül.
A konyhából hideg hajdina szaga áradt.
Benedek szobájából egyetlen nesz sem hallatszott.
Elaludt.
Odamentem a polchoz, és felemeltem a telefonomat.
A kijelzőn ott állt a felvétel hossza: negyvenhét perc tizennégy másodperc.
Megnyomtam a leállítás gombot.
Elmentettem a fájlt.
Aztán elküldtem magamnak e-mailben is.
Csak a biztonság kedvéért.
Utána leültem arra a hokedlire, amelyen néhány perccel korábban Réka ült.
Még meleg volt.
Az asztalon ott feküdt az a papír, amit ő hozott: a nyilatkozat, amelyben lemondtam volna a tartásdíjról.
Két ujjal megfogtam, mintha valami piszkos tárgy lenne, gondosan összehajtottam, és betettem a mappába.
Ez is jól jöhet még.
Este tíz körül értesítés villant fel a telefonomon.
Utalás érkezett.
Száznyolcvanezer forint.
Gábortól.
Nem írt mellé semmit.
Nem küldött üzenetet.
Hat hónap óta először fordult elő, hogy magától utalt pénzt, külön telefonálgatás és emlékeztetés nélkül.
Egy hónappal később üzenetet kaptam a végrehajtótól.
Gábor számláját zárolták, és a fennmaradó tartozás kiegyenlítésére levontak róla ötszáznegyvenezer-nyolcszáz forintot.
Hátralék: nulla.
A tartozás lezárva.
Réka eltűnt.
Nem tudom, pontosan mi történt köztük, és őszintén szólva nem is akarom tudni.
Valószínűleg amikor végre nem Gábor meséiből, hanem a számokból látta a valóságot, már nem tűnt annyira vonzónak az ötlet, hogy közös lakáshitelt vegyen fel egy olyan férfival, akinek a számláit zárolták.
A zárolás után Gábor nem hívta többé Benedeket.
Korábban két-három hetente azért jelentkezett.
Röviden.
Éppen csak annyira, hogy elmondhassa magáról: ő megtette.
Most már ez sem volt.
Csak hallgatás.
Benedek egyszer megkérdezte:
– Anya, apa fog telefonálni?
– Nem tudom, kicsim – mondtam neki. – De én itt vagyok.
Bólintott, aztán visszafordult a legóihoz.
Hét év.
Ez az a kor, amikor a gyerekek már sokkal többet értenek, mint amennyit a felnőttek szeretnének.
Augusztusban megvettem neki az iskolatáskát.
Kéket.
Rakétával az elején.
Pont azt, amelyiket kinézte magának.
Ott álltam az üzletben, a kezemben tartottam a táskát, és közben arra gondoltam:
ez a pénz nem ajándék volt.
Nem nagylelkűség.
Nem szívesség.
Ez egyszerűen járt a fiamnak azért, mert megszületett.
És két év óta először nem kellett megalázkodnom azért, hogy megkapja.
Aznap este megálltam az előszobában.
A bejárati ajtó zárva volt.
Egyszerű, fehér ajtó.
Semmi különös.
Egy hónappal korábban ezen az ajtón engedtem be egy idegent, aki azért jött, hogy elvegye azt, ami a gyerekemé.
Most már csak egy ajtó volt.
Egy ajtó ahhoz a lakáshoz, ahol Benedek és én biztonságban voltunk.
Ahol a levegőben hajdina illata maradt, nem egy idegen nő parfümje.
És ahol a telefonom a polcon pihent.
Felvétel nélkül.