– Pakold össze a holmidat. Anyádhoz mész. A lakás az enyém marad.
Gábor a bejárati ajtó mellé állította a bőröndöt, aztán hátralépett a falhoz, és összefonta a karját a mellkasán. Az inge nem volt betűrve, friss arcszesz illata lengte körül. Még az öltözéke is szokatlanul gondosnak tűnt aznap. Mintha állásinterjúra készülne.
Vagy randevúra.
A bőröndre néztem. Az enyém volt: régi, kopott darab, az egyik kerekét még előző nyáron ragasztószalaggal tákoltam meg. Ő már bepakolta a ruháimat. Ezt el kellett ismernem: rendezett kézzel dolgozott. Minden szabályos kupacokban feküdt benne. Még a köntösömet is összehajtotta, azt a türkizkéket, amelyet három évvel korábban vettem magamnak a születésnapomra.
Az elmúlt három évben az volt az egyetlen dolog, amit saját kedvemre vásároltam, leszámítva egy pár téli csizmát.
– Gábor, ezt most komolyan mondod?
– Ennél komolyabb még soha nem voltam. – Csettintett az ujjaival, ahogy mindig, amikor úgy érezte, teljesen ő irányít. – Átgondoltam mindent, és döntöttem. Új életet akarok kezdeni. Elviszlek anyádhoz. Ott jó helyen leszel. A lakás nálam marad. Én fizettem érte.
Tizenkét év.
Újra és újra végigpörgettem magamban ezt a néhány mondatot, és olyan keserű ízük volt, mint a csésze alján kihűlt, megposhadt kávénak.
Tizenkét éven át minden szerdán fasírtot sütöttem neki. Hetente négyszer vittem Lillát táncra, és alkalmanként két órát ültem a dugóban, miközben átszeltük a várost. Leventét én tanítottam meg olvasni. Gábor ingeit én mostam; azokat a kiengedett ingeket, amelyeket mostanában akkor vett fel, amikor esténként valahová elment.
Kimostam őket. Kivasaltam. Összehajtottam. Felakasztottam.
Tizenkét évig voltam feleség, anya, mosónő, szakács, sofőr, takarító és különóra-tanár.
Fizetség nélkül.
Most pedig ott állt az ajtónál egy bőrönd, és elhangzott az utasítás: pakoljak.
Arra számított, hogy sírni kezdek. Láttam az arcán. Felkészült a nagy jelenetre. Talán még be is gyakorolta reggel a tükör előtt, amíg én a gyerekeket átkísértem a szomszédasszonyhoz.
Szándékosan rövid, parancsoló mondatokat használt, hogy ne legyen mibe kapaszkodnom, és ne kapjak lehetőséget vitába szállni vele.
De nem sírtam el magam.
Megigazítottam az órám szíját. Régi mozdulat volt, Gábor mindig ki nem állhatta.
– Ne babráld már, idegesítő – mondogatta.
Megfogtam a bőröndöt, és kiléptem az előszobába. Felhúztam a cipőmet, magamra vettem a kabátomat. Ő a szoba ajtajában állt, és nézte, ahogy felhúzom a cipzárt.
A konyhában csöpögött a csap. Január óta kértem, hogy javítsa meg.
Két hónapja.
Soha nem jutott el odáig.
– Te most egyszerűen csak elmész? – A hangja megváltozott. Nem értette, mi történik.
– Mit szerettél volna? Hogy a lábadba kapaszkodjam? Térden csússzak előtted?
Kinyitotta a száját, aztán be is csukta.
Erre egészen biztosan nem készült fel.
Nem vártam meg a taxit a lakásban. Kimentem a lépcsőházba, leültem a két emelet közötti ablakpárkányra, és ott rendeltem autót.
A házban dohos, poros szag terjengett. Az ablak alatti radiátor alig adott meleget. Március volt, a fűtést már visszavették.
Az ablakon át az udvart láttam.
Egy teljesen hétköznapi kedd.
Mindenki másnak csak egy átlagos kedd volt. Nekem a vég.
Vagy talán a kezdet.
A taxiban elővettem a pénztárcámat. A klinikai kártya és Lilla régi, óvodai fényképe között, amelyen hópehelyjelmezben mosolygott az ünnepségen, ott lapult egy névjegy.
Fehér karton. Fekete betűk.
András Kovács. Ügyvéd. Családjog.
Hat hónapja hordtam magamnál azt a névjegyet.
Október óta, amikor Gábor először vágta a fejemhez:
– Nélkülem senki vagy. Felfogod? Senki.
A pénz miatt vesztünk össze. Megkértem, hogy vegyen Leventének téli overált, ő pedig közölte, hogy nincs jogom beleszólni az anyagiakba. Azt mondta, az ő pénzén élek.
Hogy nélküle semmit sem érek.
Akkor nem feleltem neki.
Hazamentem, lefektettem a gyerekeket, aztán éjjel egyig fent maradtam, és családjogi ügyvédet kerestem a telefonomon.
Így találtam rá Andrásra.
Másnap elmentem az irodájába. Egy apró helyiség volt, a sarokban kávégéppel, a polcokon iratgyűjtőkkel.
Mindent elmondtam neki.
Nem vágott közbe. Csak figyelt, jegyzetelt. A végén azt kérte, vigyem be a lakással kapcsolatos papírokat, a házassági anyakönyvi kivonatunkat, valamint mindent, amit találok Gábor autójáról és a vállalkozásáról.
– Csak biztonságból – mondta. – Hogy fel legyünk készülve, ha egyszer szükség lesz rá.
Én pedig mindent bevittem.
A lakás adásvételi szerződését, az autó iratait, sőt még a cége alapító dokumentumait is. B-Építő Kft. néven jegyeztette be három évvel korábban, és a papírokat otthon, a mi nyomtatónkon nyomtatta ki.
Még a másolatokat is én rendeztem el neki.
Az egész iratcsomag hat hónapon át pihent András irodájában.
Anyám ajtót nyitott, és a kezét a szája elé kapta.
A bőrönd. A lánya a küszöbön, könnyek nélkül. Odakint március.
– Eszterkém, mi történt? Miért állsz itt csomaggal? És a gyerekek? Hol vannak?
– A szomszédasszonynál, anya. Gábor úgy döntött, új életet kezd. Nélkülem.
Anyám két tenyerét az arcára szorította.
Bementem a szobába, a fal mellé állítottam a bőröndöt, elővettem a telefonomat, és felhívtam Andrást.
A második csöngésre felvette.
– Megtette – mondtam.
– Vártam a hívásodat, Eszter. Az iratok nálam vannak. Gyere be holnap tízre.
Letettem a telefont anyám éjjeliszekrényére, és leültem az ágy szélére.
Keskeny ágy volt, apró virágmintás takaróval leterítve.
Harminchat évesen újra anyám lakásában ültem, egy bőrönddel magam mellett.
Legutóbb innen azért mentem el, hogy a férjemmel éljek.
Most a férjemtől jöttem el, hogy ide térjek vissza.
Gábor valószínűleg már kibontott egy sört, és elnyúlt a kanapén.
Elégedetten.
Szabadon.
Fogalma sem volt róla, hogy én fél éve erre a napra várok.
Nem akartam, hogy bekövetkezzen.
De készen álltam rá.
Másnap reggel anyám teát főzött, majd leült velem szemben. Kezeit az ölében kulcsolta össze, a szeme vörös volt. Éjjel sírt; hallottam a falon keresztül.
– Eszterkém, nem lehet, hogy mégis felhívnád őt?