Nem kérdezte meg:
– Hogy van a fiam?
Nem mondta azt sem:
– Add át neki, hogy puszilom.
Még csak olyasmi sem hangzott el tőle, hogy:
– A gyereket majd máshogy támogatom.
Csak ennyi:
– Mondd meg neki, hogy írja alá.
Mintha a saját fia nem hús-vér gyerek lett volna, hanem egy felesleges sor valami szerződésben, amit egy tollvonással ki lehet húzni.
Aztán lépéseket hallottam az előszoba felől.
Apró, mezítlábas talpak neszeztek a linóleumon.
Benedek megállt a konyha ajtajában.
Rakétás pizsama volt rajta, a haja összevissza állt az alvástól, a szeme még félig csukva, álmosan hunyorgott.
A tekintete Réka kezében lévő telefonra siklott, ahonnan az apja hangja szólt.
– Anya, apa telefonál?
Réka hátrafordult.
És elhallgatott.
Egy pillanatra valami átfutott az arcán.
Nem szégyen volt.
Inkább zavar.
Nem számított rá, hogy meglátja a gyereket.
Ő azért jött, hogy szembenézzen a „volt feleséggel”, nem pedig egy anyával.
Letettem a bögrét az asztalra, odamentem Benedekhez, és leguggoltam elé.
– Nem apa az, kicsim. Ez a néni csak megbeszélni jött valamit. Menj vissza a szobádba, jó? Mindjárt megyek utánad.
Benedek Rékára nézett.
Aztán a telefonra.
Végül rám.
Bólintott, majd visszacsoszogott.
Hallottam, ahogy megzörren a takarója, aztán újra elindult a mesefilm halk hangja.
Behúztam a szobája ajtaját, és egy másodpercre megálltam a folyosón.
A homlokomat az ajtófélfának támasztottam.
Aztán lassan kifújtam a levegőt, és visszamentem a konyhába.
Odabent úgy éreztem, mintha valaki satuba szorította volna a mellkasomat.
A fiam hallotta, ahogy az apja azt mondja, elege van „ezekből a nőkből”.
Hét éves volt.
És már túl sok mindent értett.
Talán nem minden szót pontosan, de a hanghordozást biztosan.
Réka kijelzővel lefelé letette a telefont az asztalra.
Gábor addigra bontotta a vonalat. Nyilván úgy gondolta, elmondott mindent, amit el kellett mondania.
Csend ereszkedett a konyhára.
Csak a falióra kattogása hallatszott, a mosogatóban egyenletesen csöpögött a csap, fentről pedig tompán átszűrődött valami zene.
Az ajtónál álltam, és azon tűnődtem, Réka végre felfogta-e, hogy Gábor egyáltalán nem fog kiállni mellette.
Vagy még mindig abban a mesében élt, hogy a férfi „kettőnk között őrlődik”.
Aztán Réka olyasmit tett, amire egyáltalán nem számítottam.
Teljesen más hangot ütött meg.
– Nézd – kezdte lágyabban, már-már együttérzően. – Látom, hogy neked sem könnyű. Egyedül vagy a gyerekkel, dolgoznod kell, mindent neked kell megoldanod. Értem én. Beszéljük meg ezt nőként, normálisan. Minek neked bíróság, végrehajtó, idegeskedés? Írd alá azt a papírt, és békén hagyjuk egymást. Lehet, hogy néha segítünk majd valamivel. Veszünk a gyereknek ruhát, ajándékot, ilyesmit. El lehet ezt intézni emberi módon is, nem kell mindenhez hivatalos papír.
Ránéztem.
Egyetlen pillanatra — tényleg csak egyetlen pillanatra — átvillant rajtam, hogy talán igaza van.
Talán egyszerűbb lenne.
Aláírhatnám azt az iratot, és onnantól nem telefonálnék többé, nem számolgatnék, nem várnám minden hónap első napján azt az utalást, amely úgysem érkezik meg.
Kivághatnám Gábort az anyagi életünkből is, ugyanúgy, ahogy a személyesből már régen kivágtam.
Lehet, hogy tényleg könnyebb volna.
Csakhogy Réka nem tudott időben elhallgatni.
Muszáj volt még hozzátennie valamit.
– Tudod – hajolt közelebb az asztal fölött, annyira, hogy a parfümje szinte fojtogatóvá vált –, Gábor akár fel is mondhat a munkahelyén. Mármint papíron. Kaphatja kézbe a fizetését, feketén, és akkor te nem látsz belőle semmit. Egyetlen forintot sem. Mi megoldjuk. Te meg a gyerek…
Nem fejezte be.
Nem is kellett.
Ez már nem kérés volt.
Hanem fenyegetés.
Világos, egyenes, pontos fenyegetés, itt, az én konyhámban, miközben a felvétel ment.
A szemébe néztem.
Nyugodtan.
Harag nélkül.
Félelem nélkül.
A fülem mögé simítottam egy kiszabadult hajtincset, aztán megszólaltam:
– Most mondtad ki hangfelvétel közben, hogy a párod kész lenne papíron otthagyni a munkahelyét, csak hogy ne kelljen gyerektartást fizetnie a saját fia után. Azt is kimondtad, hogy erről mindketten tudtok. Köszönöm. Ez még nagyon hasznos lesz.
Réka mozdulatlanná dermedt.
Bordóra lakkozott körmű keze megállt az asztalon.
– Milyen felvétel? – kérdezte rekedten.
A polc felé biccentettem.
Ott állt a telefonom, világító kijelzővel.
Réka lassan odafordította a fejét.
Meglátta.
És az arca egy pillanat alatt kifehéredett.
Rátettem a kezemet a dossziéra.
Aztán kinyitottam.
Lassan, pontosan úgy, ahogy egy tárgyaláson szoktam kibontani az iratokat, amikor egy beszállító megpróbálja rám tolni a túlárazott ajánlatát.
Biztos kézzel.
Kapkodás nélkül.
Minden lap ott volt, ahol lennie kellett.
– Tessék – fordítottam felé az első oldalt. – Ez a befizetési nyilvántartás. Huszonnégy hónap. A beérkezett összegeket zölddel jelöltem, az elmaradtakat pirossal. Látod? Tizenhárom piros sor. Tizenhárom hónap, amikor egyetlen forint sem érkezett.
Réka meredten bámulta a papírt.
A körmei már nem kopogtak az asztallapon.
A keze teljesen mozdulatlanul feküdt előtte.
– Következő – mondtam, és lapoztam. – Ez az elmaradás kiszámítása. A bírósági határozat szerint havonta hatvanegyezer-hatszáz forintot kellene fizetnie, ami a jövedelme huszonöt százaléka. Tizenhárom kimaradt hónap, ebből levonva két egyszeri utalást, negyven-negyvenezer forintot: az egyiket Benedek születésnapjára, a másikat karácsonyra küldte. A teljes tartozás így hétszázhúszezer-nyolcszáz forint.
Egyenletes hangon beszéltem.
Nem volt benne gúny.
Nem volt benne diadal.
Csak számok voltak.
Adatok.
Tények.
Ha valamiben mindig jó voltam, az az volt, hogy minden részletet átlátható rendbe tudtam tenni.
Réka lassan felnézett rám.
Az a magabiztosság, amellyel belépett a lakásomba, nyomtalanul eltűnt.
Most egészen más ült a szemében.
Zavar.
– Mennyi? – kérdezte halkan. – Ő azt mondta, húszezer. Harminc, legfeljebb.
– Hétszázhúszezer-nyolcszáz forint – ismételtem meg. – Ellenőrizheted. Minden sor mellett ott a dátum és az összeg.
Réka a kezébe vette a lapot.