Mégsem mondtam ki.
– Itt írd alá – bökött Réka a papír alján hagyott vonalra az egyik hosszú körmével. – És akkor többé nem zavarunk.
Felemeltem a tekintetemet, és ránéztem.
Nagyjából harmincöt éves lehetett. Magabiztos volt, ápolt, gondosan összerakott.
Úgy ült a konyhámban, mintha teljesen természetes volna, hogy ott van.
Mintha én tartoznék neki valamivel, és nem éppen fordítva.
– Miért? – kérdeztem csendesen.
– Elmondom, miért – húzta ki magát Réka a széken. – Gáborral közös életet akarunk kezdeni. Lakáshitelt vennénk fel, de hiányzik az önerőhöz nagyjából egymillió-hatszázezer forint. Ha te lemondasz a gyerektartásról, másfél év alatt össze tudnánk tenni ezt a pénzt. Így viszont minden hónapban utalnia kell neked, és emiatt nem jönnek ki a számításaink.
Minden hónapban.
Kis híján felnevettem.
Két év alatt huszonnégy esedékes részletből összesen tizenegy érkezett meg.
Vajon ezt nevezte ő havi rendszerességnek?
Egy pillanatra átfutott rajtam, mit mondhatott neki Gábor. Talán azt, hogy mindig pontosan fizet. Az is lehet, hogy még az összeget sem vallotta be rendesen.
De nem kezdtem vitatkozni.
Még nem.
Összefontam a karomat a mellkasom előtt, és hagytam, hogy beszéljen.
– Neked van állásod – folytatta Réka.
Már minden átmenet nélkül tegezett, mintha régi ismerősök, sőt barátnők volnánk.
– Egyedül is remekül boldogulsz. A gyereknek van ruhája, cipője, mindene. Minek neked ez a gyerektartás? Ez csak egy formalitás.
Formalitás.
Körülbelül hatvankétezer forint. Neki talán tényleg ennyi volt: egy sor a havi költségvetésben, egy kellemetlen tétel, amit jobb lenne kihúzni.
Nekem viszont abból ment Benedek robotikaszakköre, ahová minden kedden izgatottan rohant.
Abból vettem meg neki novemberben a télikabátot, amikor hirtelen beállt a hideg.
És abból fizettem ki azt a három fogorvosi alkalmat is, mert a gyerekek fogai nem várják meg, amíg az apjuknak éppen kényelmes időpontban jut eszébe pénzt adni.
Réka választ várt. Közben hosszú, hegyes, tökéletesre reszelt bordó körmeivel türelmetlenül kopogott az asztallapon.
Az ő fejében minden végtelenül egyszerűnek tűnhetett.
Aláírok egy papírt, és a gond eltűnik.
– Gábor tud róla, hogy itt vagy? – kérdeztem.
Egy pillanatnyi csönd támadt.
Rövid volt, szinte alig észrevehető, de nekem nem kerülte el a figyelmemet.
Réka megigazította az ölében tartott táskáját.
– Ezt együtt döntöttük el – felelte végül.
– Ha valóban közös döntés volt, akkor jöjjön ide ő maga – mondtam. – Üljön le velem szemben, és mondja a szemembe: „Nincs szükségem a fiamra. Nem akarok gondoskodni róla.” Utána beszélhetünk.
Réka szeme összeszűkült.
Erre a válaszra nem készült.
Valószínűleg egy kimerült, megtört, csendes volt feleségre számított, aki majd megijed a határozott fellépésétől, és gyorsan aláírja, amit elé tesznek.
Csakhogy én nem féltem.
És nem írtam alá semmit.
– Te ezt nem érted – mondta Réka, és a hangja hirtelen keményebb lett. – Neki sem könnyű. Kettészakad közted és köztünk. Te pedig továbbra is elveszed tőle a pénzt, miközben ő próbál új életet építeni.
Elveszem tőle a pénzt.
A fülem mögé simítottam egy kiszabadult hajtincset, aztán a tűzhely felé fordultam.
Bekapcsoltam a vízforralót. Nem azért, mert különösebben teára vágytam, hanem mert kellett valami, amivel lefoglalhatom a kezemet. El kellett fordulnom, hogy ne lássa az arcomat.
A készülék előbb halkan zúgni kezdett, majd egyre erősebben morajlott, végül felforrt benne a víz.
Töltöttem egy bögrébe, beledobtam egy mentateás filtert, és néztem, ahogy lassan kiengedi a színét.
A halványzöldes gőz fölfelé kúszott, összekeveredett Réka parfümjének édeskés illatával, és megült a konyha levegőjében.
A tea keserű lett, mert elfelejtettem cukrot tenni bele.
Az ablak mellett állva kortyoltam bele, és közben pontosan éreztem, hogy Réka tekintete a hátamba fúródik.
– Én nem elveszem tőle a pénzt – szólaltam meg anélkül, hogy megfordultam volna. – A bíróság által megállapított összeget kapom. Se többet, se kevesebbet.
– Bíróság, bíróság – horkant fel Réka. – Az olyanoknak, mint te, mindent bíróságon kell intézni. Normális emberek meg tudnak egyezni egymással.
Visszaültem vele szembe.
Közöttünk ott állt a gőzölgő bögre.
– Én próbáltam megegyezni – mondtam nyugodtan. – Csak ebben az évben kétszer. Először elküldtem neki tételesen, hogy melyik hónapra mennyivel tartozik. Látta az üzenetet, de nem válaszolt. Másodszor részletfizetési ütemezést ajánlottam neki: a rendes havi gyerektartáson felül fizessen negyvenezer forintot havonta a hátralékra. Beleegyezett. A következő hónapban egyetlen forintot sem küldött.
Réka nem felelt.
Aztán ideges mozdulattal megrántotta a táskája cipzárját.
– Jó – mondta végül. – Ha nem vagy hajlandó észérveket meghallgatni, akkor felhívom őt. Most rögtön. Előtted. Majd ő elmondja neked.
Elővette a telefonját, és kikereste Gábor számát.
Én némán figyeltem.
Aztán gyorsan a polc felé pillantottam.
A saját telefonom még mindig függőlegesen támaszkodott ott, a kijelző sarkában pedig alig láthatóan pislákolt a felvételt jelző apró piros fény.
Réka tárcsázott, majd kihangosította a készüléket.
Egy csöngés.
Aztán még egy.
Gábor a harmadik után vette fel.
– Réka, mi van?
A hangja betöltötte a konyhát. Ingerült volt, türelmetlen, mintha már azzal is zavarnák, hogy megszólították.
Több mint fél éve nem hallottam.
Utoljára akkor beszéltünk, amikor felhívtam, hogy emlékeztessem Benedek születésnapjára.
Annyit mondott: „Jó.” Aztán nem telefonált vissza.
– A volt feleségednél vagyok – közölte Réka szándékosan hangosan. – Nem akarja aláírni. Beszélj vele.
Rövid szünet következett.
A háttérben tompán duruzsolt egy televízió.
– Réka, megmondtam, hogy intézd el te – morogta Gábor. – Elegem van ezekből a női cirkuszokból.
Női cirkuszok.
A saját fia.
A saját gyerektartása.
A saját tartozása.
És ő ezt női cirkusznak nevezte.
Az ablaknál álltam, két kézzel fogtam a bögrét, és hallgattam.
A tea már kihűlt, mégsem tettem le.
Kellett valami, amibe kapaszkodhatok.
– Gábor, ő nem fogja fel – emelte fel a hangját Réka. – Magyarázd el neki normálisan. Mondd meg, hogy ti ezt már megbeszéltétek.
– Figyelj, mondd meg neki, hogy írja alá – vágta rá Gábor fáradt, dühös hangon. – Tele van a hócipőm ezzel az egész drámával. Ha pénz kell neki, menjen dolgozni. Elegem van.
Benedeket még csak meg sem említette.
Egyetlen szóval sem.