A volt férjem új barátnője egy este beállított hozzám, és azt követelte, mondjak le a gyerektartásról. Beengedtem a lakásba, aztán észrevétlenül elindítottam a felvételt.
Este fél nyolc körül megszólalt a csengő. A konyhában voltam, megtöröltem a kezem a törlőkendőben, odaléptem az ajtóhoz, és belenéztem a kukucskálóba.
Egy ismeretlen nő állt a lépcsőházban. Sötét kabátot viselt, magas sarkú cipőben volt, a vállán elegáns táska lógott, a körmei pedig úgy néztek ki, mintha aznap jött volna ki a szalonból. Az egész megjelenése üzleti tárgyalást idézett. Csakhogy erre a találkozóra egyedül ő hívta meg magát.
– Erika? – kérdezte határozott, szinte parancsoló hangon. – Réka vagyok. Beszélnünk kell.
Nem válaszoltam azonnal. Mögöttem, a nappaliban mese ment a tévében. Benedek lefekvés előtt még nézte egy kicsit. A lakásban hajdinakása és fasírt illata keveredett, teljesen hétköznapi csütörtök este volt. Erre egyszer csak ott állt a küszöbömön az a nő, akit addig csak képeken láttam, egy idegen közösségi oldalon.
– Gáborral vagyok együtt – tette hozzá, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. – Engedj be, kérlek. Ezt nem a folyosón kellene megbeszélnünk.
Megtehettem volna, hogy becsukom előtte az ajtót. Jogom lett volna hozzá. Mégis megszólalt bennem valami: hallgasd végig. Később még jól jöhet. Talán éppen ez az este lesz a fordulópont.
Gáborral két éve váltunk el. Hivatalosan, bíróság előtt, minden szabály szerint. Benedek akkor ötéves volt, a bíró pedig megállapította a gyerektartást: Gábor fizetésének huszonöt százalékát.
Ez havi hatvanegyezer-hatszáz forintot jelentett.
Nem volt vagyon. Nem volt olyan összeg, amiből félre lehetett volna tenni vagy nagy terveket szőni. Egyszerű, mindennapi pénz volt: különórákra, ruhára, iskolai holmikra, vagyis Benedek életének arra a részére, amelyet Gábor a távozása után mintha végleg nem akart volna látni.
Az első évben még küldte a pénzt. Néha késve, néha csak emlékeztetés után, de megérkezett.
Aztán elkezdtek kimaradni a hónapok.
Először egy. Utána kettő. Végül három egymás után.
Felhívtam, mire annyit mondott:
– Hamarosan utalom.
Írtam neki üzeneteket is. Elolvasta mindet, aztán csendben maradt.
Egy nap táblázatba rendeztem mindent: dátumokat, beérkezett összegeket, elmaradt hónapokat. Átküldtem neki üzenetben. Megnyitotta.
Egyetlen szót sem írt vissza.
Két év alatt a huszonnégy havi tartásdíjból mindössze tizenegy érkezett meg.
Tizenhárom alkalommal nem jött semmi.
Én viszont pontosan vezetem a számokat, mert tudok számolni. Ráadásul ez a munkámhoz is hozzátartozik. Beszerzési szakértőként dolgozom, így nagyon jól tudom, mennyit ér egy forint, és mennyit ér egy rendesen kitöltött irat.
Hétszázhúszezer forint.
Ennyivel tartozott Gábor a saját fiának.
Egy héttel korábban Benedek új iskolatáskát kért tőlem. Szeptemberben második osztályba készült, és egy kéket szeretett volna, rakétával az elején. Az egyik osztálytársánál látott ilyet.
Elővettem a telefonomat, megnyitottam a jegyzeteket, és számolni kezdtem.
Iskolai egyenruha: tizenhatezer forint.
Tankönyvek: tizennégyezer.
Írószerek: hatezer.
Táska: húszezer.
Váltócipő, tornaruha, külön zsák testnevelésre.
Az iskolakezdés összesen nagyjából százötvenkétezer forintra jött ki.
Akkor értettem meg igazán, hogy a hétszázhúszezer forint nem valami elvont, papíron létező tartozás.
Ez majdnem öt teljes iskolakezdés ára volt.
Ötször fel lehetett volna belőle készíteni a gyereket szeptemberre.
Gábor ezalatt vett magának egy új telefont, de egyszer sem kérdezte meg, hogy van a fia.
Azon az estén kivettem az íróasztalfiókból a végrehajtási lapot, leültem, és megírtam a hivatalos kérelmet a végrehajtónak.
Mellékeltem a bankszámlakivonatot is, amelyen minden beérkezett utalás és minden kimaradt hónap világosan látszott.
A kérelmet hatodikán vették át.
Három napon belül megindították a végrehajtási eljárást.
És most Réka ott állt az ajtómban.
Szélesebbre tártam az ajtót.
– Menj be a konyhába.
Belépett. Nehéz, édeskés parfümjének illata azonnal szétterült az előszobában. A tűsarkai élesen koppantak a járólapon.
A nappaliból Benedek kiáltott ki:
– Anya, ki az?
– Senki fontos, kicsim. Nézd csak tovább a mesét.
Becsuktam a szobája ajtaját, majd Réka után mentem a konyhába.
Égett a lámpa. A tűzhelyen még ott hűlt a serpenyő a fasírtokkal. Az ablak résnyire nyitva volt, a kintről beáramló esti levegő nedves aszfaltszagot hozott magával.
Teljesen átlagos este volt.
Csak a vendég nem illett bele.
A konyhaasztalon ott feküdt egy iratokkal teli mappa. Reggel tettem oda. Munkahelyi beidegződés volt: szerettem előre kikészíteni mindent, amire szükségem lehet.
Réka észre sem vette.
Leült az egyik hokedlire, az ölébe tette a táskáját, majd körbenézett a konyhában. Úgy méregette a helyiséget, mintha lakást jött volna vásárolni, és éppen a hibákat kereste volna.
Én közben kivettem a telefonomat a zsebemből, és feltettem a vágódeszka fölötti polcra úgy, hogy a kijelző Réka felé nézzen. Egy gabonás üvegnek támasztottam, nehogy eldőljön.
Aztán elindítottam a felvételt.
A saját lakásomban jogom volt rögzíteni azt, ami ott történik. Ezt pontosan tudtam, mert az előző héten, amikor beadtam a kérelmet, utánanéztem a vonatkozó szabályoknak.
A kezem egyáltalán nem remegett.
A munkám során rendszeresen tárgyalok olyan beszállítókkal, akik szemrebbenés nélkül hazudnak az árakról, határidőkről és készletekről.
Ez a helyzet sem különbözött tőlük olyan sokban.
– Kérsz teát? – kérdeztem nyugodtan.
– Nem – vágta rá Réka élesen. Hosszú, bordóra lakkozott körmei gyors ütemben kopogtak az asztallapon. – Nem maradok sokáig.
Kinyitotta a táskáját, és előhúzott belőle egy összehajtott papírlapot.
Széthajtotta, majd elém csúsztatta az asztalon.
A lap meleg volt, valószínűleg azért, mert a táskájában a testéhez közel lapult.
Közelebb hajoltam, hogy elolvassam.
A tetején ez állt:
Nyilatkozat a gyermektartásdíj behajtásáról való lemondásról
Egyszerű otthoni nyomtatóval készülhetett. A betűk kissé egyenetlenek voltak, alul pedig üres sor várta az aláírást.
Szinte biztos voltam benne, hogy az internetről szedte le, valamilyen sablonokat kínáló oldalról, ahol az iratok fele jogilag semmire sem használható.
Ezt első pillantásra láttam.
Nap mint nap szerződésekkel dolgozom: valódiakkal és olyanokkal is, amelyekről messziről süt, hogy hibásak vagy hamisak.
Ez a papír jogilag semmit sem ért.